Az egésznek semmi kiváltó oka nem volt. Nem vagyok zárkózott típus, ergo problémáimat, gátlásaimat nem az alkohol oldja fel, így hála Istennek nem is nyúlok az italhoz menedékképpen. Az időjárás sem okolható jelen esetben, bár az ellen drukkereknek üzenem, a hatodik napra "végre" beköszöntött az általuk vár mostoha idő: már nem csak sivít a szél, de esik is az eső és a parancsnok lezáratta az összes nyitott fedélezetet már fél nappal ezelőtt. Sokszor nem értem ezeket az óvintézkedéseket, hiszen ez a szél és a vele járó mozgás még mindig sehol sincs az oly' gyakran bennünket sújtó turbulenciától és szélrohamoktól. Természetesen meghajolok a tengerek viselkedését nálam ezerszer jobban ismerők tudása előtt, úgyhogy épp' ideje beiratkoznom egy idevágó iskolába!

Még az sem lehet magyarázat, hogy oly' sokan hiányoznak nekem erről az utazásról. Egyrészt szentimentális típus vagyok, másrészt szeretek elgondolkodni az élet értelmén és mi más lenne erre alkalmasabb, mint egy hét, zavartalan magányban a nyílt óceánon? Hűséges gyerekkori barátom a lakosztály másik végében szuszog, míg én ezeket a sorokat körmölöm. Az utóbbi évtizedekben mindig és feltétel nélkül mellettem állt. Úgy gondolom, nincs is hozzá fogható, tiszta szívű ember. Szegény tiltakozott is eleget, hogy túl hosszú lesz számára ez a két hét, de hajthatatlanságomat látva, nem hagyott magamra. Szerintem látta, hogy egyedül is eljövök, ha nemet mondana... Persze ez az egész hajóút olyan mint New York: mindenki másért szereti/szeretné. Leginkább Édesanyám hiányzik az összes barátom közül. Ő egyszerűen megérdemli ezt a fajta luxust, pedig kimondottan megpróbál minden alkalommal ellenállni mondván, ez nem az ő világa. Dehogynem! Annyi jót tett már életében a körülötte élőknek, hogy ha tehetném, minden egyes napjára egy ilyen hajóra fizetném be! (Szegény... ;) Pedig tényleg jót akarok neki!)

De ott vannak a többiek, akik szintén vagy gyerekkorom óta kísérnek az úton vagy az utóbbi időben csatlakoztak hozzám. Ők, ha olvassák ezeket a sorokat, tudni fogják, hogy róluk beszélek. Hála a Gondviselőnek, még mind velem tudnák szelni a hét tengert, ha életük engedné: Viktor, Réka, Kriszti, Livi, Dóra, Marcsi, Kati, BKR, Zúzó, Attila, Gabi, Enikő, Tamás, Andi, Zsolt és Piros, valamint pótanyám Eszter. Mind fontos részét képezik életemnek. Hiányoztok!

 

Viszont a balatoni esős nyarakat idéző, szobafogságra ítélő időjárást feldobta egy véletlen találkozás. Összefutottam Krzysztoffal, a profi jégtáncossal, aki vendégművészünkkel, az orosz Alex társaságában tartott vacsorázni és magukkal hívtak bennünket is. A vacsorát követő beszélgetést már az egyik bárban folytattuk, ahol a rengeteg mutatós ital között megtaláltuk az egyik márkás lengyel vodkát, s ez okozta vesztemet... Az un. "olasz teát", amit az amerikai "Long Island Ice Tea" egyik verziójaként tartják számon, kétszer is megkaptam, a másodikat ajándékként, s erre jöttek a lengyel vodka shot-ok. Volt ám keveredés! Ezt teszi, ha Kelet-Európa, a legnagyobb békében és barátságban találkozik...

Sokan kérdezik, hogy mennyibe kerül a szeszes ital a fedélzeten, hiszen a klasszikus kiránduló hajókon fizetni kell érte. Nos, azt nem mondanám, hogy ingyen van, de kétségtelenül olcsó, sőt nagyságrendekkel olcsóbb, mint otthon! Amióta hajókon találkozom az alkohol árával, nem is értem, hogy otthon hogyan kerülhet minden annyiba, amennyit elkérnek érte. Természetesen nem vitatom az adók által drágább árfekvést, de akkor is...

 

Ami a mai soraimat illeti, talán az eddigieknél kicsitt érzelgősebbre, érdektelenebbre sikeredett. Legyen érte hibáztatva a még mindig alacsony vérszintem az alkoholomban... :D De bárhogy is, ígérem a következő napra összeszedem magam és érdekfeszítőbb témával állok elő! Addig is szóljon Petula Clark dala, amelynek angol címe "The Road", azaz "Az Út", s mint olyan, egyben egy kis ars poetica is számomra.