Korzikán, a szokásos hajnali érkezés helyett egy - számomra - végre kényelmes időpontban, délelőtt 10 órakor kötöttünk ki. Mivel Ajaccio relatív kis méretével éppen csak városnak mondható, a Navigator szinte a főtéren "landolt". Hatalmas méreteivel uralta a színt, teljesen apróvá zsugorítva a Napóleonnak, anno otthont adó, több száz évvel ezelőtt kialakult városmagot. A hajóról letekinteni a belvárosra óriási élmény volt. Színes, francia-mediterrán építészeti stílusban kialakított épületek, hatalmas pálmákkal és a már messziről hallható és utánozhatatlan hangú tangó harmonika tette teljessé a képet. Szinte már-már vetekedni látszott Palma de Mallorca hangulatával.

Mindezek ellenére és mellett úgy határoztunk, hogy autót bérelve megnézzük a szigetet, egy kicsit nagyobb betekintést nyerve az "igazi" Korzika mindennapjaiba, de itt is szembesültünk azzal a már említett problémával, hogy a hajó érkezése és indulása között rendelkezésre álló idő rettenetesen kevés. Maga a sziget meseszép természeti adottságokkal bír. Hatalmas hegyvonulatok osztják fel az észak-déli tengelyen sok-sok völgyre a tájat. Némelyik hegycsúcson még a hó is fehéren vakított, pedig a part mentén a hőmérő higanyszála már rég meghaladta a 27-28 fokot. Ugyanakkor a hegyeknek köszönhetően sajnos csak lassan lehet előrejutni a számtalan girbe-gurba, szerpentines útszakaszon, pedig az átlagos 60 km/órás sebesség tartható volt. Korzika minden szépsége ellenére ott maradt alul a Mallorca-val való összehasonlításban, hogy vezetési kultúrájuk még a balkáni szintet sem üti meg. A helyi KRESZ teljesen hidegen hagyja az ott élőket, de még ez lenne a legkevesebb! Agresszívan, erőszakosan nem csak saját, de mindenki más életét is veszélyeztetik a szerpentines kanyarok előtt és kanyarokban végrehajott hajmeresztő előzéseikkel, a záróvonalak totális figyelmen kívül hagyásával és az egykezes vezetési morállal, miközben mindenkinek kézi váltós autója van és a másik kezében telefonon cseveg. Természetesen mindezt kövér gázzal és hihetetlen arroganciával... Ha nem sikerülne az előzési manőverük, mert a kanyarban szemben megjelenik egy szemben száguldó, s te rákényszerülsz arra, hogy az idiótát magad elé beengedd egy fickós fékezéssel, hát köszönetet ne várj érte! Számukra ez így teljesen elfogadott.

Apró megjegyzésként csak annyit, hogy a fentiek ellenére mégis szívesen gondolok majd vissza az utakra, ugyanis ennyi Cinquecento-t még nem láttam egy helyen. Legalább is ennyire koncentráltan. Minden sarkon feltűnt egy Fiat 500, akár a tengerparton, akár a városban, akár a hegyek közt jártunk. Még Róma, Párizs vagy London utcáin sem láttam ennyit belőlük, úgyhogy Korzika, szerintem méltán válhatna az 500-asok "fővárosává". :)

Hatalmas búcsú ünnepséggel köszöntek tőlünk el a hajón az utolsó este. Külön a színházban, egy speciálisan erre az alkalomra összeállított show egyveleggel, amelynek végén hosszú sorokban a színpadra érkezett minden, a hajón található szakma képviselője, hogy amolyan amerikai, giccses, de kétségtelenül hatásos parádéval köszönjék meg nekünk, utasaiknak, vendégeiknek a részvételt. A végén hatalmas ováció, felállva tapsoló közönségnek intett búcsút a parancsnok, Patrik kapitány és személyzetének képviselői. Természetesen hajnalig tartott a vígadalom, mert a többség ki akarta használni az utolsó órákat is a nagy utazásból. Magam is, a spanyol bárban dolgozó barátainkkal mulattam az időt addig, amikor már éreztem, hogy még segítség nélkül felkapaszkodhatok a szobámba...

EPILÓGUS

Másnap hajnalban, már 4 óra körül békésen ringatóztunk az olasz Chivitavecchia kikötőjében, ahonnan kényelmesen, s gyorsan eljutottunk a római repülőtérre, hogy immáron magyar földre lépve a Malév gépének fedélzetén, örülhessek a hazatérésnek. Az elmúlt két hét sok mindenre rávilágított és sok élményt adott pro és kontra. A Queen Mary korának megidézésével kapcsolatban pedig megerősített abban, hogy a klasszikus átkelések kora igenis nem zárult le! Azt kell csak tudomásul vennem/vennünk, hogy a technika előrehaladtával, s az elérhető árakkal már jóval szélesebb rétegek vehetik birtokba a hét tenger úszó palotáit, ezáltal színesítve a utasösszetételt. S a mai ismeretanyagunkkal valószínűleg borzasztóan unatkoznánk, ha az aranykor óceánjáróin utazhatnánk. (S akkor még ki gondol arra, hogy az akkori viselkedési normákat a mai utasoknak csupán töredéke tudná magáénak...) Egy szó, mint száz: a stílus és az elegancia elérhetővé vált, csak tudni kell vele élni! S ezek az átkelések, ezeken a hajókon megadják a lehetőséget az időutazásra is. Akinek szíve ezt diktálja, még a Queen Mary nyomára is rálelhet! S ebben még az sem jelenthet akadályt, ha egy kicsit korábban is kellett volna megszületnünk...