Az első, hivatalosan is magam által finanszírozott utat 2009-ben tettem meg a Royal Caribbean egyik zászlóshajóján, s a jelen utazásig eltelt másfél év alatt hatszor voltam vendége a világ eme egyik vezető hajózási vállalatának. Biztosan vannak nívósabb és még elegánsabb társaságok a hét tengeren, de egyelőre bizton élvezhetik bizalmamat eddigi tapasztalataim alapján.

 

Régi vágyam volt, hogy megpróbálva valamelyest felidézni a '30-as és '40-es évek utazási hangulatát, magam is hajóra szállva tegyem meg az utat az "öreg" kontinens és az "új világ" között. Tudom, s ezt sokan, sokféle képpen megpróbálták már elmagyarázni nekem, a múlt folyamatos kergetése nem feltétlenül hasznos és célravezető, de mit tegyek? Így érzem jól magam a bőrömben...

Úgy döntöttem a tettek mezejére lépek, hiszen sajnos volt már sok példa arra eddigi éveim alapján, hogy nem szabad várni a jobb időkre, mert csak kifutunk belőle, s akkor már hiába bánjuk!

 

Így kerültem a mai nappal induló Navigator of the Seas fedélzetére, amely délután 17:00-kor, kisebb, fél órás késéssel elhagyta Fort Lauderdale kikötőjét, hogy az Atlanti-Óceánt átszelve, hét nap elteltével befusson Tenerife egyik kikötőjébe. Az indulást a szokásos szertartás vette körül: három-négy órán belül taxikkal, magán gépjárművekkel és buszokkal érkező, közel 3200 utast nyelt el a kissé viseletes hangárszerű építmény, melyben 30-nál is több jegykezelő pult fogadta a vendégeket. Egy laza biztonsági átvizsgálást követően, számtalan sorban, pár perces várakozást követően kerültek sorra a folyamatosan érkezők. A földi személyzet 95%-ban jóval a nyugdíjkorhatáron túli, magában tettrekészséget érző örökifjúból áll. Érdekes látni, ahogyan az utazni vágyók izgatottságát teljes mértékben magukénak tudják, s nyújtanak felejthetetlen pillanatokat. Nem gyorsak, nem is magasan iskolázott a többég, de az ügyfelekért bármire kész nyugdíjasok egyszerűen imádnivalóak!

A hajót már messziről is jól látni, de a fedélzetére lépve nem tudtam eldönteni, hogy ismét egy elegáns szálloda halljában találtam magam, vagy hazatértem egy számomra most már egyre jobban (ki)ismert környezetbe? Akárhogy is, újra két centivel a föld felett éreztem magam, mint ahogy azt éreztem már oly' sokszor, számomra fontos pillanatokban! Pedig másnak lehet, hogy ez "csak" egy utazás... De nem nekem!

Kis szobánkban, a Royal Caribbean budapesti képviseletének figyelmessége várt, most már sokadszorra. Ezek azok a plusz apróságok, amitől "döglik a légy"! Mindez függetlenül attól, hogy sokan párba állítják a befizetett részvételi díjakkal, de szerintem soha nem lehet termézetesnek vagy indokoltnak venni egy-egy efféle "meglepetést". Egyszerűen jól esik, hogy akkor is fontos a személyem, ha éppen nem a pénzt adom ki a kezemből. S ez ma Magyarországon annyira ritka...

Az indulás előtt minden esetben kötelező mentési gyakorlatot tartanak az utasoknak. A részvétel kínos precizitással kötelező és senki nem lóghat meg még ezen a 310 méter hosszú, 15 emeletes monstrumon sem! Addig állnak a kijelölt gyülekezési helyen a jópofáskodó és viccelődő népek, míg mind a 3200 vendég a helyére nem áll, hogy megnézze és -hallgassa mindazt, amit a mi szakmánkban sokan még az újságjukat sem leeresztve tartanak teljesen felesleges bohóckodásnak... 

Maga a kihajózás mindig nagy esemény, ezúttal is a legfelső panoráma és napozó fedélzetekre csábította a többséget. Mindenki integet és nevet, készülnek a képek és a hajó, sorazatosan és számunkra váratlanul felharsanó kürtje a szívrohamot hozza az "újoncokra". Lélekbe hatoló az ereje és az energiája! 

 

Időközben kiértünk a nyílt vízre és az enyhén ringatózó, fenséges jármű legfelső emeletén körpanorámát biztosító bárban, a zavartalanul végtelen égen, a horizonton lebukó nap fényében szárnyaló, csodálatosan egész és élettel teli felhőkben gyönyörködöm, miközben a tánczenekar - már meg sem lepődöm - egy híres Doris Day dalt, a Sentimental Journey címűt játsza... Martinis pohárral a kezemben azon tűnődöm: vajon miért nem élhetjük mindannyian ilyen harmóniában az életünk?