Palma de Mallorca-n ért a hajnal, színpompás virradattal festette arany színűre a kikötőt, amikor alig élve az előző esti vígasság következtében, fájdalmasan lassan kievett a fene az ágyból és széthúztam a balkont takaró függönyöket. Rájöttem, hogy már csak két este áll előttem és a hosszú utazásnak vége. Nem akarok előre szaladni az epilógust illetően, de a reggeli nyomott hangulatomnak ez a gondolati sor is része volt.

Persze nem hagytam magamat, s teljes erőbedobással - már ami megmaradt belőle... - belevetettem magamat a város felfedezésébe. Azt kell, hogy mondjam: igen megkedveltem a helyet, pedig a főváros határain túlra nem is sikerült eljutni. Mallorca még időszámításunk, azaz a Krisztus előtti korra teszi fővárosának alapítását, amely a Római Birodalomnak köszönhető. Természetesen később a Spanyol Királyság részeként kezdett kereskedelmi központtá fejlődni, s ma már a turizmus és egyes mezőgazdasági termékek, mint az oliva előállítása egészíti ki gazdaságát. Palma de Mallorca gazdag történelme, amely nem volt mentes a mór behatástól is, tökéletesen visszatükröződik építészetében és az óváros képében. Szűk, sokszor sikátoros utcákon váltják egymást a több száz éves lakóházak, az utcaszinten keverednek a hagyományos, régimódi boltok a vadonat új divatmárkák képviseleteivel, számtalan étterem, bisztró, cukrászda és az elmaradhatatlan tapaz bárok tarkítják a képet. Lépten-nyomon, egymástól pár háztömbnyi távolságban középkori templomok garmadájával fut össze a turista. 

Ezek közül kiemelkedik világhírű katedrálisuk épülete, amely a tenger felől megközeítve a várost, már messziről látható és tökéletes gót formáival, valamint masszív méreteivel uralkodik a kikötő és a város felett. Fenséges látványt nyújt kívülről és belülről egyaránt. Mellette állva, méreteit testközelből látva döbbenet fogja el az embert, hogy építésének idején ugyan hogyan voltak képesek az akkori emberek ilyen technikai csoda kivitelezésére?! Belseje hasonlóan lenyűgöző, s nem csak azért, mert a világ legnagyobb rózsaablakával büszkélkedhet. Jelen beszámolómban, fényképek hiányában sajnos nem tudom éreztetni a méreteket és a pompát, de otthonról majd ezen is segítek. 

A másik kiemelkedő épülete - a sok közül - a Castillo Bellver, amely a városban található pár kimagaslás közül, egy - Gellért-hegy méretű - dombon, egy érintetlen citrus erdő közepén álló középkori erőd, pazar kilátást biztosítva elsődlegesen a kikötőre, de a városra egyaránt. Miután a "nagy rohanásban" időnk fogytán volt, ide már taxival mentünk az óvárosból, s legnagyobb meglepetésemre, habár maga a város drágább Budapestnél, a taxi kb. 20%-kal volt olcsóbb. Természetesen a panoráma, amely az erőd tetejéből élvezhető volt, megérte ezt az áldozatot is. A 26-27 fokos nyár, a napról-napra erősödő napsugárzás, a citrusok illata, a marinában ringatozó számtalan kishajó és yacht, valamint a ránk váró, büszke Navigator of the Seas tette teljessé a város látványát. Örömmel jöttem el ebből a híres turista paradicsomból, mert tudom, szívesen térek még vissza, ha alkalom adódik rá.

Ma, a szöveg helyett beszéljenek az elmúlt pár nap képei...

Ma ismét megtörtént, ami általában és sajnálatosan jellemző egy hajóút esetében: nem volt elegendő idő a hely felfedezésére. Igazából ma már nincsenek illúzióim, tudom, hogy az általában nyolc óránál nem hosszabb megállók során csak ízelítőt kaphatunk a hely szellemiségéből. Maga a "genius loci" nagy valószínűséggel soha nem lesz a miénk, ha csak a hajóról leszállva tekintjük meg a világ csodáit. Természetesen ezt a hátrányt kisebbítendő, az összes hajótársaság úgy aposztrofálja utazásait, hogy egy kirándulás esetében picit fontosabb maga a mód, ahogy valahova eljutunk, mintsem maga a helyszín.

Tenerife már csak karnyújtásnyira van tőlünk és ez látszik is az utasokon. Már mindenki a partraszállást várja, s ezúttal sokkal inkább, mint egy hagyományos part menti út során. Akármennyire is megpróbálnak minden igényt kielégíteni, itt a hajón, folyamatosan hét nap a vízen, az akkor is hét nap a vízen. S ezen még az sem segít, hogy tudjuk, az óceánjárók aranykorában nem volt több, mint négy-öt nap az átkelés. Persze, mint azt már korábban írtam, akkoriban nem a feltétel nélküli kényelmes ringatózás volt a cél, hanem a minél gyorsabb haladás, az akkori technikai szintnek megfelelő és elfogadott szüntelen instabilitással.

Visszatért a napsütés, s az óceán is megnyugodott az utóbbi két nap háborgását követően. Igaz még egy napot el kell töltenünk a hajón, míg a Kanári-szigetekhez érünk, de édes ez a rabság. Mint eddig is minden nap, a maira is jutott az érdekességekből. Egyrészt bemutatták a törzsutasok még magasabb tagsági szintjének a jégszínház társulatát, egy zártkörű összejövetel keretében, másrészt 40 szerencsés és vállalkozó szellemű vendég megtekinthette a hajó színháza működésének és működtetésének kulisszatitkait, hátterét.

A jégszínház minden Royal Caribbean hajón a Studio B névre lett keresztelve, s immáron 10 hajójukon is fellelhetőek ezek a szórkoztatási centrumok. Ez különösen szép teljesítmény, hiszen már majdnem a flotta fele rendelkezik vele. Mindamellett a világ egyetlen hajótársaságaként büszkélkedhetnek ezzel a szolgáltatással! Maga a jégszínház a legfrissebb műszaki vívmányokat vonultatja fel mind fény-, mind hangtechnikában. A hajó súlypontja miatt a legalsó, utasok által is látogatható fedélzeten helyezték el, ami egyrészt teljesen egyértelmű, ugyanakkor a hatalmas jégfelület hűtése külön nehézséget okoz az alatta található gépház miatt. Az sem elhanyagolható, hogy a jégpálya súlya meghaladja a 317,5 tonnát! Egyszóval technikai bravúr (ez is) a javából. 

A társulat 10 főből, 5 fiú és 5 lány részvételével áll össze. A tagok egytől-egyig profik, saját országuk világbajnokai, akik a versenyzést már befejezték és életüket, fiatal korukra való tekintettel, ezzel a munkával próbálják megalapozni. Jelen esetben Ausztrália, Franciaország, Kanada, Lengyelország, Litvánia, Svédország és az USA képviselőiről beszélhetünk. Egy-egy ilyen csapat tagjai, habár egyénileg szerződtetik őket, egyazon időtartamra kapják a szerződésüket, így hat hónap elteltével egyszerre mennek szabadságra és egy teljesen új gárda veszi át a helyüket. Az újak, mivel az "öregek" Rómából velünk együtt utaznak haza, már itt vannak és figyelik elődeiket. Természetesen a parancsnok itt is megjelent, s hogy elég hatásvadász legyen a belépője, nem saját lábán lépett a jégre, hanem egy jégegyengető gép tetején ülve hozatta be magát. Lassan már megszokja tőle az ember a hasonló gegeket.

A színház esetében, amely a mi hajónkon a Metropolis keresztséget kapta, egy szintén ultramodern, 1500 főt kényelmesen befogadó, két szintes, bárral ellátott teremről beszélhetünk. A hajó elejében, szinte az orrában kapta meg helyét, amely bizonyos hátrányokkal itt is jár, bár a legfőbb gondot a táncosoknak a hullámzás jelenti. A legérdekesebb rész számomra nem a színpad sűlyesztő vagy színfalakat mozgató rendszere volt, hanem a teljes hangkeverő pult, illetve nevezzük inkább "állomásnak". Habár 2002-ben, a hajóval egyidőben született, s ezáltal még nem digitális, mégis kezelője szerint a világ ma is fellelhető egyik legnagyobb és legmegbízhatóbb ilyen rendszere, több mint 60 bejövő csatornát kezelve egyidejüleg. Minden hozzá kapcsolódó kiszolgáló eszköz persze számítógépek által vezérelt és ebből kifolyólag hallatlan, másodpercek tört részeihez igazodó precizitás jellemzi az összes előadást. A lámpák is egy előre betáplált koreográfiát követnek, minek értelmében nem tud elcsúszni egymástól a zene, a hang és a világítás. S, ha valamelyik énekes mikrofonja felmondaná a szolgálatot, az előre felvett énekhangok azonnal kiváltják a bajba jutott művészt olyan gyorsasággal, hogy azt a nézők észre sem tudják venni, mert ahogy mondani szokták: "...The show must go on..." Egy-egy produkció ellenben elég sokáig, 8-10 évig is fut, hiszen rengeteg időt és energiát ölnek bele a floridai Hollywood egyik műhelyében, ahol a kiválasztott énekesek és táncosok még a szárazföldön kell, hogy betanulják az előadásokat, ugyanis a hajón már teljesen magukra maradnak. Nincs koreográfus, öltöztető, karmester, csak önmaguk és az ezerszer begyakorolt mozdulatok.

Ma este a második, un. formális estén vagyunk túl, s kedvenc ukrán énekesnőm sokadik ámulatba ejtő produkcióján. Ez az első szerződése hajón, s amint végetér hat hónapos küldetése, Rómában ő is elhagyja a Navigatort. Állítólag örökre, mert a hajós lét nem neki való. Az jár a fejemben, hogy ez a tehetséges és szép lány vajon mire számított? S mit akarhat?