A Queen Mary nyomában - 6.nap
2011.05.08. 04:55
Legyőzött az ital. Nem kicsit, de nagyon! Megmondani sem tudom, hogy mikor bánt el velem ennyire... A helyzet az, hogy foglalkozásomat és ebből kifolyólag életvitelemet tekintve annyira ritkán nyúlok a pohár után, hogy sokan a környezetemben teljesen absztinensnek tartanak. Pedig ez nem igaz. Természetesen, mint annyi más esetben is, az igazságot csak a hozzám közel állók ismerik csak... Viszont ami a lényeg, hogy ezúttal is, Laci barátom mellettem állt és jókat mulatva támogatott esetlenségemben.
Az egésznek semmi kiváltó oka nem volt. Nem vagyok zárkózott típus, ergo problémáimat, gátlásaimat nem az alkohol oldja fel, így hála Istennek nem is nyúlok az italhoz menedékképpen. Az időjárás sem okolható jelen esetben, bár az ellen drukkereknek üzenem, a hatodik napra "végre" beköszöntött az általuk vár mostoha idő: már nem csak sivít a szél, de esik is az eső és a parancsnok lezáratta az összes nyitott fedélezetet már fél nappal ezelőtt. Sokszor nem értem ezeket az óvintézkedéseket, hiszen ez a szél és a vele járó mozgás még mindig sehol sincs az oly' gyakran bennünket sújtó turbulenciától és szélrohamoktól. Természetesen meghajolok a tengerek viselkedését nálam ezerszer jobban ismerők tudása előtt, úgyhogy épp' ideje beiratkoznom egy idevágó iskolába!
Még az sem lehet magyarázat, hogy oly' sokan hiányoznak nekem erről az utazásról. Egyrészt szentimentális típus vagyok, másrészt szeretek elgondolkodni az élet értelmén és mi más lenne erre alkalmasabb, mint egy hét, zavartalan magányban a nyílt óceánon? Hűséges gyerekkori barátom a lakosztály másik végében szuszog, míg én ezeket a sorokat körmölöm. Az utóbbi évtizedekben mindig és feltétel nélkül mellettem állt. Úgy gondolom, nincs is hozzá fogható, tiszta szívű ember. Szegény tiltakozott is eleget, hogy túl hosszú lesz számára ez a két hét, de hajthatatlanságomat látva, nem hagyott magamra. Szerintem látta, hogy egyedül is eljövök, ha nemet mondana... Persze ez az egész hajóút olyan mint New York: mindenki másért szereti/szeretné. Leginkább Édesanyám hiányzik az összes barátom közül. Ő egyszerűen megérdemli ezt a fajta luxust, pedig kimondottan megpróbál minden alkalommal ellenállni mondván, ez nem az ő világa. Dehogynem! Annyi jót tett már életében a körülötte élőknek, hogy ha tehetném, minden egyes napjára egy ilyen hajóra fizetném be! (Szegény... ;) Pedig tényleg jót akarok neki!)
De ott vannak a többiek, akik szintén vagy gyerekkorom óta kísérnek az úton vagy az utóbbi időben csatlakoztak hozzám. Ők, ha olvassák ezeket a sorokat, tudni fogják, hogy róluk beszélek. Hála a Gondviselőnek, még mind velem tudnák szelni a hét tengert, ha életük engedné: Viktor, Réka, Kriszti, Livi, Dóra, Marcsi, Kati, BKR, Zúzó, Attila, Gabi, Enikő, Tamás, Andi, Zsolt és Piros, valamint pótanyám Eszter. Mind fontos részét képezik életemnek. Hiányoztok!
Viszont a balatoni esős nyarakat idéző, szobafogságra ítélő időjárást feldobta egy véletlen találkozás. Összefutottam Krzysztoffal, a profi jégtáncossal, aki vendégművészünkkel, az orosz Alex társaságában tartott vacsorázni és magukkal hívtak bennünket is. A vacsorát követő beszélgetést már az egyik bárban folytattuk, ahol a rengeteg mutatós ital között megtaláltuk az egyik márkás lengyel vodkát, s ez okozta vesztemet... Az un. "olasz teát", amit az amerikai "Long Island Ice Tea" egyik verziójaként tartják számon, kétszer is megkaptam, a másodikat ajándékként, s erre jöttek a lengyel vodka shot-ok. Volt ám keveredés! Ezt teszi, ha Kelet-Európa, a legnagyobb békében és barátságban találkozik...
Sokan kérdezik, hogy mennyibe kerül a szeszes ital a fedélzeten, hiszen a klasszikus kiránduló hajókon fizetni kell érte. Nos, azt nem mondanám, hogy ingyen van, de kétségtelenül olcsó, sőt nagyságrendekkel olcsóbb, mint otthon! Amióta hajókon találkozom az alkohol árával, nem is értem, hogy otthon hogyan kerülhet minden annyiba, amennyit elkérnek érte. Természetesen nem vitatom az adók által drágább árfekvést, de akkor is...
Ami a mai soraimat illeti, talán az eddigieknél kicsitt érzelgősebbre, érdektelenebbre sikeredett. Legyen érte hibáztatva a még mindig alacsony vérszintem az alkoholomban... :D De bárhogy is, ígérem a következő napra összeszedem magam és érdekfeszítőbb témával állok elő! Addig is szóljon Petula Clark dala, amelynek angol címe "The Road", azaz "Az Út", s mint olyan, egyben egy kis ars poetica is számomra.
A Queen Mary nyomában - 5.nap
2011.05.07. 05:39
Elértük az Atlanti-Óceán közepét!!! Ma haladtunk el az amerikai és európai kontinenseket hátukon cipelő tektonikai lemezek találkozásának vonala felett. Jelentem ugyanannyira nem éreztem semmit, mint anno az amerikás magyarok, amikor útban hazánk felé átrepültek a Vasfüggöny felett... Egyébként a szél mérséklődött és a Patrik kapitány tájékoztatása alapján, ezekben a napokban mi vagyunk az éppen folyamatban lévő átkelések nyertese! Beszélt a partner Celebrity hajótársaság két hajójának parancsnokával, akik tőlünk jóval északabbra haladnak Európa felé és zárt felhőzetről, valamint erős szélről, hullámzásról számoltak be. Természetesen a konklúzió: a Royal Caribbean mindig jó időt biztosít az utasainak... (Jelen jegyzetemet az UFO-ban vetem "klaviatúrára", s éppen a sivító, fütyülő szelet hallgatom a halk bármuzsika kísérőjeként. Ez azért annyira nem a jó idő jele, de távol álljon tőlem az elégedetlenség!!!)
Ma privát rendezvényen köszöntötték a színházban összegyűlt törzsutasokat, akik a legutóbbi adatok szerint több, mint 5.500.000-en vannak, s ezen létszámból a mi hajónkon több, mint 1700-an vesznek részt az átkelésen. Állítólag nincs a világon még egy ilyen nagy tagsági körrel bíró hűség program. Impozáns számok, nem igaz? Ezúttal is köszöntötték a hajón utazók közötti rekordert, aki már 750 éjszakánál is több időt töltött a Royal Caribbean hajóinak fedélzetén. Mint majdnem mindig, most is elhangzott az üveg pezsgő átadásakor a kérdés: a hajón lakik a kedves visszatérő vendég?
Természetesen komolyan veszik a törzsutasok szerepét az eladások során, hiszen minél többet utazik valaki, annál nagyobb a hajótársaság bevétele, feltéve, hogy a vendég visszatérő lesz ugyanazon kompániához. S, mint a légiközlekedésben is, már a hajózásban is megjelentek a szövetséges csoportulások, ahol három-négy-öt céget úgy próbálnak egy érdekcsoportba tömöríteni, hogy az kiszolgálhassa az összes felmerülő igényt. A már említett Royal Caribbean többek között a Celebrity és az Azamara Cruises üzemeltetőkkel társult, ilyetén megpróbálva kiszolgálni a családos, a fiatalos, az elegánsabb és az idő bővében lévő idősebb vendégkörök igényeit. S aki visszatér, az már a kapott kedvezmények miatt sem igyekszik máshova átpártolni, már persze, ha nem érte csalódás...
A rangidős tisztek is az ügyfelek megtartásán munkálkodnak, elég nagy szigorral és sokszor nem feltétlenül igazságos módszerekkel a beosztott személyzet standardok közé kényszerítésével. Így aztán teljesen más kép alakul ki az utasban a tisztekről, mint ha a beosztottak szemével látnák a feljebbvalókat. Velünk, utasokkal, vendégekkel senki sem meri azt megengedni, hogy ne mosolyogva és előre köszönve menjen el a nap bármely szakában, függetlenül a hierarchiában betöltött szerepétől. Amikor ezt (is) hiányolva összehasonlítani próbálom a jelen kori hajózást a légiközlekedéssel, sokszor kapom válaszként, hogy a hajókon erre megfizetik az ott dolgozókat. De ki kell, hogy ábrándítsam a szkeptikusokat: a többség nem keres jobban, mint mi otthon és az életkörülményeiket tekintve kimondottan hátrányosabbak a hajón dolgozók kb. 90-95%-a.
Visszatérve a tisztekhez, minden létező rendezvényen megjelennek a rangidős vezetők és bemutatkoznak a nagyérdeműnek. A mai törzsutas összejövetelen is kötetlen hangulatban, magukat egyenként, némi humorral megfűszerezve mutatták be. A prímet Patrik kapitány vitte, de a többiek sem maradtak el tőle. Tulajdonképpen a következő felállásban épül fel a hierarchia csúcsa.
A "master", azaz a parancsnok az egyszemélyes "nagyágyú" a fedélzeten. Minden utas vele akar találkozni, beszélgetni, kezet rázni. Ha nem tudnánk, hogy szakmába vágó feladatai is vannak, azt is hihetnénk, hogy csak reprezentálás végett tartózkodik a hajón, ugyanis rengeteg közszereplésen vesz részt a jótékonysági futástól a tortadíszítési játékig, szinte mindenben. Két helyettese az un. Staff Captain, aki a teljes személyzetért felel a műszaki vonalon, de beleszólási jogkörrel az utaskiszolgálási témákban, valamint az un. Hotel Director, aki az utasok ellátásának teljes körű vezetője, s mint ilyen, akár egy komplett szállodának is a feje lehetne. A Staff Captain alá tartozik a Vezető Mérnök és csapata, valamint a repülésből is ismert Első-Tiszt (3 fő), Másod-Tiszt (2 fő) és az őket szakmailag kiszolgáló altisztek (3 fő). A Staff Captain ugyanakkor a "master" pozíció várományosa is és egyszer belőle is parancsnok lesz egy hajón. A Hotel Director beosztotti köre fentinél még összetettebb. A vezető séf mellett külön az italok és ételek beszerzésével, az elszállásolás minőségével, a takarítással, az ügyfélszolgálattal, az angolul nem beszélő vendégek problémáival, a szórakoztatással és a törzsutasokkal foglalkozó vezetőket tömöríti.
Este kitűnő programmal zárták a napot a hajó énekesei és táncosai, kiemelkedő előadást nyújtva vendégművészként a társulathoz csatlakozó ukrán professzionális táncos pár, Irina és Maxim, akik Fred Astaire egyik híres filmjének betétdalára lejtettek quick-stepet. Mindezt nem tudta feledtetni a később megrendezett kareoke résztvevőinek tragikus hangzása sem, amelyről akkor jöttem el, amikor az egyik floridai nyugdíjas, Patsy Cline "Crazy" című világhíres dalát próbálta meg macskajaj módjára elnyávogni.
A Queen Mary nyomában - 4.nap
2011.05.06. 01:40
Reggelre minden fiók önálló életet kezdett élni. A tegnapi helyzet, csakúgy mint a "nemzetközi" úgy 60 évvel ezelőtt, fokozódott... :)
A szél, pár km/órával beerősödött és a csodás napsütés ellenére megkeserítette az erre érzékenyek életét. Számomra és egyelőre csak annyi volt zavaró, hogy a reggeli pár órás nyújtózkodásomat recsegés, ropogás, fiókok csapódása kísérte. A Dashon repülőknek üzenem: ez még így is jóval az NVS rendszer működőképessége esetén hallható zaj szintje alatt volt! ;)
Eddig már sok-sok mindenről beszéltem, most viszont legyen szó a szórakoztatásról. Az ekkora embertömegeket megmozgató hajókon nélkülözhetetlen a nívós, változatos és folyamatos szórakoztatási paletta. A Navigatoron öt étterem, nyolc bár, sportfedélzet, fitness terem, jégkorcsolya pálya, színház, mozi, "spa" jellegű fürdő, konferencia központ, számos ajándékbolt és művészeti galéria várja az utasokat. Nem könnyű a választás, pedig néha nem feltétlenül sikerül a vendégművészeket jól kiválasztani... Ezen az utazáson csak a már korábban említett olasz, két személyes zenekar skerült megmosolyogtatóra, bár a választott dalok egytől-egyig világklasszisok voltak. Mit lehet tenni ugyanakkor, ha a színvonal hazai, gagyi esküvői, szintetizátoros-mulatósra hajaz?
Az 1500 fős színházban eddig fellépett egy Celine Dion hangutánzó, csodaszép, magas, szőke, las vegasi előadóművésznő, másnap egy angol hagszer virtuóz, ma pedig egy amerikai bűvész-humorista. Magas színvonalon, emlékezetes produkciókkal. Emellett a hajó zenekara még tartogat kellemes perceket számomra, amikor big band klasszikusokat játszanak majd, de eddig is tökéletes precizitással adták elő a nagy zenekari műveket. Van latin band és a hajó saját énekesei, szám szerint négyen, akik a színházi, broadway minőségű darabokban, valamint a sétafedélzeten, formális estéken énekelnek a nagyérdeműnek. Az én kedvencem ugyanakkor az Invitation Band névre keresztelt tánczenekar, mely három zenész és egy énekesnő felállásban adja elő a múlt évszázad legszebb, legjobb tánczenéit. Mikor ezen sorokat lejegyzem az egyik barátném által nemes egyszerűséggel szimplán UFO-nak keresztelt 14-ik emeleti, körpanorámát nyújtó bárból, éppen Glenn Miller zenekarának hatalmas slágerét, a Moonlight Serenade-t (Holdfény Szerenád) játszák a naplementében. Bámultatosan és megindítóan...
A sportfedélzeten a minigolf, ping-pong asztalok és kosárlabda pálya mellett ennél a hajótársaságnál debütált és tudtommal egyeduralkodó a mai napig a falmászó, a gör- és jégkorcsolya pálya. Ebben a szélben sajnos szinte mindegyik használhatatlan, de a hagyományos, part menti utakon 100%-ban kihasználják ezeket. Nemrég futottam össze a januárban megismert professzionális jégkorcsolya párossal, Krzysztoffal és Tanyaval, akik mesélték, hogy még jó, hogy nem láttuk őket tegnap a szokásos showban, mert a koreográfia ellenére mind a tizen fellelhetőek voltak mindenütt a pályán és nem szándékaik szerint... A hullámzás őket különösen nem kíméli! ;)
A rengeteg szabadidős program, amit napközben ajánlanak, egyrészt nem grandiózusabb, mint bármely tengerparti üdülőben, másrészt nincs is szükség többre, hiszen nappal a napozásé, evésé és a befalt ennivalók ülepítésé a szerep. Ugyanakkor igencsak csábító a számtalan varázslatos masszázs, amelyek sajnos nem olcsók, de Istenem!!! Nem lehet megállni, hogy ki ne próbálja az ember! Plusz a hölgyeknek ott a szépségszalon, fodrász, egyszóval teljes a kánaán.
Kis szakmai kitérő, hogy a tisztek, a hajó parancsnokának vezetésével minden nap, napfelkelte előtt egy órával, ha felhőtlen az égbolt, minden érdeklődőt szeretettel látnak egy kis pozició meghatározásra, a hagyományos módon, szeksztánssal. Eddig vagy elaludtam, vagy felhős volt az ég, de ami késik... Hiszen még félúton sem vagyunk!
A Queen Mary nyomában - 3.nap
2011.05.05. 04:41
Az előző két nap viszonylagos nyugodtságát ma reggelre megtörte az időközben feltámadt észak-északkeleti szél, amely a napsütés ellenére egyrészt folyamatosan lehűtötte a levegőt a huszas régió aljára, másrészt 52-55 km/órás sebességével megtizedelte a tettrekész utasközönséget... Hiába vannak ezek az ultramodern hajók felszerelve stabilizátorokkal, még így is - számomra igaz kellemes, de - folyamatos a fel-alá, jobbra-balra imbolygás. A mi hajónkat négy stabilizátor segíti az előrejutásban, amelyek egytől-egyig egy, a hajótestből a víz alatt kinyitható repülőgépszárnyat imitálnak. Természetesen a nyugodtabb siklásnak ára van: nem tudja a hajó kiélvezni a maximális utazósebességet, annál 5-6 csomóval (kb. 10 km/óra) lassabban közlekedik.
Összehasonlításként, az átkelések aranykorában, az akkori jóval kisebb, ám jóval fényűzőbb óceánjárók 10-20 km/órával gyorsabban siklottak a mai kiránduló hajók végsebességénél, mindezt stabilizátorok nélkül... El lehet képzelni, hogy az akkori rongyrázás mellett mennyire hétköznapinak számíthatott a többségnél jelentkező tengeribetegség. Akárhogy is, az óceánjárók korát a gyorsaság határozta meg, a miénket a nyaralás élményének legmesszemenőbb kiélvezése. Végül is mai felgyorsult világunk ellenére, itt senki sem siet sehova!
Délelőtt pedig már megtörtént az első "vészhelyzet" is: egyszerű elektromos tűz okozott kisebb riadalmat, amelyet az egész hajó területén jól hallható "Bravo, Bravo, Bravo" vezényszó elhangzásával tettek közhírré. Természetesen ez nem elsősorban az utasoknak, mint inkább a személyzetnek szól, akik közül az érintettek azonnal tudják a dolgukat és helyüket. A vészhelyzet elhárítását - itt - természetes, hogy a hajó parancsnoka jelenti be szintén a hangszórókon keresztül, kibővítve némi, ránk civilekre tartozó részlettel. Így mindenki elégedetten hátradőlhet a karosszékében a napozó fedélzeten vagy az étteremben, hiszen "részesévé" vált egy igazi, éles helyzetnek! ;) Egyébként a hajónak saját tűzoltó gárdája is van, csakúgy mint komoly biztonsági és egészségügyi csapata. Mini város, ahogyan azt sokszor hallhatjuk is.
A mai este, a két hetes átkelés alatt megrendezett három un. formális este egyikeként arra hivatott, hogy tisztelegjen a régi korok fényűző estélyei előtt, amelyek a Titanic, a Lusitania, a Normandie vagy a Queen Mary utasközönségének mindennapos elfoglaltsága volt az átkelések során. Így, az egyébként cseppet sem kötelező megjelenés alkalmával, a résztvevő utasok és a személyzet minden tagja legmutatósabb ruhájában jelenik meg az ünnepi alkalomból és pár szerencsés vendég kezet is rázhat a hajó parancsnokával. Természetesen a sokszínűség ezúttal is fura és vicces helyzeteket eredményez: egymás mellett láthatunk ellejteni utasokat a sétafedélzeten nagyestélyiben és szmokingban (bátrabbakon akár frakkot is felfedezhetünk), valamint shortban, edzőcipőben és baseball sapkában. Azért komolyra véve a figurát, az éttermekben ezeken az estéken csak öltönyben és nyakkendőben, valamint a hölgyek esetében kis- és nagyestélyiben elfogadott a megjelenés. Az önkiszolgáló étterem ezúttal is kivétel, úgyhogy senkinek sem kell éhen maradnia!
A hajó parancsnoka (szándékosan nem a kapitány elnevezést használom) ezúttal a társaság legfiatalabb ilyen beosztást élvező alkalmazottja. A svéd Patrik kapitány egyidős velem, 1976-ban született. SZEMTELENÜL FIATAL!!! Legalább is ehhez a munkához, nem? (Csak irigykedem...) Összesen több, mint 4300 ember életéért felel és egy dollármilliókban mérhető hajóért, no és a társaság hírnevéért. Nem semmi még akkor sem, ha tudjuk, hogy már 12 évesen hajók fedélzetét sikálta tisztára a Francia Riviérán...
Bárhogy is, nagyon közvetlen, kedves és Magyarország hallatán még mosolygósabb fiatalember benyomását keltette, de a rövid protokoll csak arra engedett időt, hogy megállapítsuk, találkozunk még bővebb beszélgetés erejéig ezen az úton.
S a nap végén, mielőtt megismerkedhettem volna egy igen tehetséges, ír származású angol művésszel, aki a Magyar Táncoktól kezdve, a Ventures híres dallaman keresztül a Queen együttes halhatatlan számáig mindent és minden hangszeren eljátszott a hegedűtől a zongorán át az elektromos gitárig, jótékonykodtunk! A jótékonykodás fontos része az amerikai életformának és a hajótársaság egyetlen alkalmat sem szalajt el, hogy mindezt a napi elfoglaltságok részévé tegye. Kicsit Dévényi Tibi bácsihoz hasonlóan létrehozták a Make-a-wish programot, amelyben hátrányos sorsú gyermekek és családjaik részére igyekeznek felejthetetlen nyaralásokat biztosítani, alkalmanként 5000 amerikai dollár értékben. Ennek érdekében 10 dolláros pólókat lehet vásárolni, amelyből 8 dollár jótékonyságra forítódik és jelen utazás során 20 perces időközökre be lehet jelentkezni a sétafedélzeten felállított futópadokra. A 24 órás futást élő adásban közvetítik a belső tv rendszeren, valamint ha nincs elég utas, aki jelentkezne, saját kollektívájukat állítják be. Látszik, hogy nincs szakszervezetük... :) Laci barátommal este 8:40-kor fogtunk neki és - teljesen véletlenül! - bekerültünk a Cruise Director éjjeli videó riportjába, aminek külön örültem, hiszen amerikai módra kellett örömködnöm, miközben ömlött rólam az izzadtság... De sebaj! Az "amerikai álom" részévé váltam! ;)
A Queen Mary nyomában - 2.nap
2011.05.04. 05:48
A tegnapi nagy elmélkedést követően, egy kiadós alvás után megújult erővel dobtuk magunkat a kiránduló hajókat, 24 órában jellemző pezsgésbe. A mostani utasközönség egyébként is a mindent látni, hallani, tapasztalni akaró, amolyan bevállalós fajta, habár van közöttük nem egy teljesen kezdő is. Amellett, hogy igen bátornak tartom azokat, akik hajós tapasztalat nélkül rögtön egy olyan két hetes utazásba vágják fejszéjüket, amelyből egy hét megállás nélkül a vizen telik el, egyúttal imponál is a vállalkozó szellemiségük.
Egy ilyen hajón pár napon belül rájövünk arra, hogy a gördülékeny működtetés érdekében, kiváló háttér- és szervezőmunkára van szükség. A marketing gépezet óriási! Minden precízen időhöz kötött, mindenhol törekednek arra, direkt és indirekt eszközöket egyaránt bevetve, hogy minél több pénzt hagyjon az ügyfél a társaságnál, s mindezt úgy, hogy egyáltalán nem érzem tolakodónak. Érdekes és teljesen logikus megoldás például a kiadások hozzárendelése a szobakulcshoz. Ez a plasztiklap, amely elsődlegesen a kijelölt szobát nyitja, sok fontos információval rendelkezik az előlapján, s egy még fontosabb elemmel: a mágnescsíkkal a hátoldalán. Pont úgy, mint egy bankkártya. A kedves utas, első alkalommal, ahogy a fedélzetre lép már semmi mással nem "fizethet" a hajón, mint a szobakulcsával. Természetesen az út végén behajtanak mindent, tételesen egy összegben, de hatalmas szabadság érzetet ad erre a pár napra, hogy sem pénztárcát, sem ide-oda eldugott bankjegyeket nem kell ebben az épületóriásban magunkkal cipelni és mégis mindent mindenhol megvásárolhatunk, ahol ennek szükségét érezzük. Legyen az egy kellemes koktél a medence partján, egy öt csillagos masszázs a fürdőben, egy ajándéktárgy az otthonról - irigyen és örömmel - figyelő szeretteinknek, vagy akár egy következő hajóút foglalója. Apropó foglaló...
A marketing gépezet tökéletesen működik ebben az esetben is. Amennyiben a hajóút során egy következő útra foglal a delikvens, úgy az új út alatt akár több száz amerikai dollár értékben kap költőpénzt a hajó fedélzetén elkölthető formában. S magát a foglalásért fizetenő előleget, egy előre meghatározott határidőig vissza is fizetik, ha mégis lemondanánk az utazásról. Ergo kinek nem éri meg ez az üzlet???
Fentiek tükrében és visszatérve az első alkalommal utazókhoz, többször nagy derültséget okoz, amikor valaki mindenáron készpénzzel szeretne fizetni vagy a hajó méreteit ismerve az iránt érdeklődik a hajó végében állva, az eget és a hullámokat szemlélve, hogy ez vajon a hajó eleje vagy vége? S mindezt teljesen bárgyú ártatlansággal az arcukon... Hiába! Akármennyire is nemzetközi a Royal Caribbean csapata, több mint 60 ország fiaival és lányaival a személyzet soraiban, a vendégek akkor is 90%-ban amerikaiak és ez látszik is. A második legnagyobb számban jeleskedő vendégkör kanadai és természetesen harmadik helyen az angolok állnak. Ezekben az országokban van a legnagyobb hagyománya a hajós nyaralásoknak, s az évente átlagosan kétszer nyaraló németek is bőven hátrébb állnak a mennyiségi listán. Mindezek mellett ezen az átkelésen is jelen vannak, csakúgy mint a brazilok, franciák, spanyolok, oroszok és két fővel Magyarország is!!! ;) Igazi kis olvasztótégely minden ilyen hajóút, "kis" amerikai túlsúllyal, de naponta tapasztalva az egymás iránti tiszteletet és tényleges egyenjogúságot, mégha enyhén demagóg is a gondolat, példát vehetne erről a nagyvilág!
Egyébként fiatalok és tapasztaltabb korosztályok ülnek most is körülöttem a spanyol bárban, ahol egy - nem feltétlenül jó - döntés következtében olasz páros zenél, itt-ott Caterina Valente és Mina örökzöldekkel is megtámogatva a repertoárt. A jellemzően spanyol vendégkör épp ezért nem is nagyon mutatkozik, de a többi 30-40 ország szülöttje mégis zsúfoltságig megtöltötte a helyet. S mielőtt végleg nyugovóra térne a 3200 vendég, a távolból figyeljük együtt a Royal Pomenade-nak keresztelt sétálóutcán felállított futópadokon futó utasokat, akik egy jótékonysági akció keretén belül, önkéntesen vállalva futják át az Atlanti-Óceánt. Holnap este én következem...
A Queen Mary nyomában - 1.nap
2011.05.03. 19:57
Sokáig vártam arra, hogy a mai szóhasználattal élve, felszálljak egy "cruise" hajóra. Még gimnazista koromban lettem az iparág függője, amikor is a kishazánkban megjelent, számunkra új és addig ismeretlen kábeltévé adók közül a SAT1 műsorra tűzte az amerikai limonádé sorozatot, a Love Boat-t. Minden egyes nap elvarázsolt az a fajta hangulat, ami a hajózást a mai napig jellemzi: az emberek közti tisztelet, jó modor, szeretet és a mindezt körbeölelő elegancia. Természetesen, mint mindennek, ennek a világnak is van számos árnyoldala, de talán így teljes a kép...
Az első, hivatalosan is magam által finanszírozott utat 2009-ben tettem meg a Royal Caribbean egyik zászlóshajóján, s a jelen utazásig eltelt másfél év alatt hatszor voltam vendége a világ eme egyik vezető hajózási vállalatának. Biztosan vannak nívósabb és még elegánsabb társaságok a hét tengeren, de egyelőre bizton élvezhetik bizalmamat eddigi tapasztalataim alapján.
Régi vágyam volt, hogy megpróbálva valamelyest felidézni a '30-as és '40-es évek utazási hangulatát, magam is hajóra szállva tegyem meg az utat az "öreg" kontinens és az "új világ" között. Tudom, s ezt sokan, sokféle képpen megpróbálták már elmagyarázni nekem, a múlt folyamatos kergetése nem feltétlenül hasznos és célravezető, de mit tegyek? Így érzem jól magam a bőrömben...
Úgy döntöttem a tettek mezejére lépek, hiszen sajnos volt már sok példa arra eddigi éveim alapján, hogy nem szabad várni a jobb időkre, mert csak kifutunk belőle, s akkor már hiába bánjuk!
Így kerültem a mai nappal induló Navigator of the Seas fedélzetére, amely délután 17:00-kor, kisebb, fél órás késéssel elhagyta Fort Lauderdale kikötőjét, hogy az Atlanti-Óceánt átszelve, hét nap elteltével befusson Tenerife egyik kikötőjébe. Az indulást a szokásos szertartás vette körül: három-négy órán belül taxikkal, magán gépjárművekkel és buszokkal érkező, közel 3200 utast nyelt el a kissé viseletes hangárszerű építmény, melyben 30-nál is több jegykezelő pult fogadta a vendégeket. Egy laza biztonsági átvizsgálást követően, számtalan sorban, pár perces várakozást követően kerültek sorra a folyamatosan érkezők. A földi személyzet 95%-ban jóval a nyugdíjkorhatáron túli, magában tettrekészséget érző örökifjúból áll. Érdekes látni, ahogyan az utazni vágyók izgatottságát teljes mértékben magukénak tudják, s nyújtanak felejthetetlen pillanatokat. Nem gyorsak, nem is magasan iskolázott a többég, de az ügyfelekért bármire kész nyugdíjasok egyszerűen imádnivalóak!
A hajót már messziről is jól látni, de a fedélzetére lépve nem tudtam eldönteni, hogy ismét egy elegáns szálloda halljában találtam magam, vagy hazatértem egy számomra most már egyre jobban (ki)ismert környezetbe? Akárhogy is, újra két centivel a föld felett éreztem magam, mint ahogy azt éreztem már oly' sokszor, számomra fontos pillanatokban! Pedig másnak lehet, hogy ez "csak" egy utazás... De nem nekem!
Kis szobánkban, a Royal Caribbean budapesti képviseletének figyelmessége várt, most már sokadszorra. Ezek azok a plusz apróságok, amitől "döglik a légy"! Mindez függetlenül attól, hogy sokan párba állítják a befizetett részvételi díjakkal, de szerintem soha nem lehet termézetesnek vagy indokoltnak venni egy-egy efféle "meglepetést". Egyszerűen jól esik, hogy akkor is fontos a személyem, ha éppen nem a pénzt adom ki a kezemből. S ez ma Magyarországon annyira ritka...
Az indulás előtt minden esetben kötelező mentési gyakorlatot tartanak az utasoknak. A részvétel kínos precizitással kötelező és senki nem lóghat meg még ezen a 310 méter hosszú, 15 emeletes monstrumon sem! Addig állnak a kijelölt gyülekezési helyen a jópofáskodó és viccelődő népek, míg mind a 3200 vendég a helyére nem áll, hogy megnézze és -hallgassa mindazt, amit a mi szakmánkban sokan még az újságjukat sem leeresztve tartanak teljesen felesleges bohóckodásnak...
Maga a kihajózás mindig nagy esemény, ezúttal is a legfelső panoráma és napozó fedélzetekre csábította a többséget. Mindenki integet és nevet, készülnek a képek és a hajó, sorazatosan és számunkra váratlanul felharsanó kürtje a szívrohamot hozza az "újoncokra". Lélekbe hatoló az ereje és az energiája!
Időközben kiértünk a nyílt vízre és az enyhén ringatózó, fenséges jármű legfelső emeletén körpanorámát biztosító bárban, a zavartalanul végtelen égen, a horizonton lebukó nap fényében szárnyaló, csodálatosan egész és élettel teli felhőkben gyönyörködöm, miközben a tánczenekar - már meg sem lepődöm - egy híres Doris Day dalt, a Sentimental Journey címűt játsza... Martinis pohárral a kezemben azon tűnődöm: vajon miért nem élhetjük mindannyian ilyen harmóniában az életünk?