Tiniként lettem az óceánjárók és az utódjaiknak számító kiránduló hajók rajongója. Az azóta eltelt idő megteremtette azt az egzisztenciát, hogy ma már testközelből is hódolhatok rajongásomnak és elhatároztam: minél több vállalkozó szellemmel ismertetem meg a tengerhajózás pótolhatatlan élményét, s próbálom a körülötte lévő alaptalan aggodalmakat eloszlatni!
Jó szelet mindannyiunknak!
Korzikán, a szokásos hajnali érkezés helyett egy - számomra - végre kényelmes időpontban, délelőtt 10 órakor kötöttünk ki. Mivel Ajaccio relatív kis méretével éppen csak városnak mondható, a Navigator szinte a főtéren "landolt". Hatalmas méreteivel uralta a színt, teljesen apróvá zsugorítva a Napóleonnak, anno otthont adó, több száz évvel ezelőtt kialakult városmagot. A hajóról letekinteni a belvárosra óriási élmény volt. Színes, francia-mediterrán építészeti stílusban kialakított épületek, hatalmas pálmákkal és a már messziről hallható és utánozhatatlan hangú tangó harmonika tette teljessé a képet. Szinte már-már vetekedni látszott Palma de Mallorca hangulatával.
Mindezek ellenére és mellett úgy határoztunk, hogy autót bérelve megnézzük a szigetet, egy kicsit nagyobb betekintést nyerve az "igazi" Korzika mindennapjaiba, de itt is szembesültünk azzal a már említett problémával, hogy a hajó érkezése és indulása között rendelkezésre álló idő rettenetesen kevés. Maga a sziget meseszép természeti adottságokkal bír. Hatalmas hegyvonulatok osztják fel az észak-déli tengelyen sok-sok völgyre a tájat. Némelyik hegycsúcson még a hó is fehéren vakított, pedig a part mentén a hőmérő higanyszála már rég meghaladta a 27-28 fokot. Ugyanakkor a hegyeknek köszönhetően sajnos csak lassan lehet előrejutni a számtalan girbe-gurba, szerpentines útszakaszon, pedig az átlagos 60 km/órás sebesség tartható volt. Korzika minden szépsége ellenére ott maradt alul a Mallorca-val való összehasonlításban, hogy vezetési kultúrájuk még a balkáni szintet sem üti meg. A helyi KRESZ teljesen hidegen hagyja az ott élőket, de még ez lenne a legkevesebb! Agresszívan, erőszakosan nem csak saját, de mindenki más életét is veszélyeztetik a szerpentines kanyarok előtt és kanyarokban végrehajott hajmeresztő előzéseikkel, a záróvonalak totális figyelmen kívül hagyásával és az egykezes vezetési morállal, miközben mindenkinek kézi váltós autója van és a másik kezében telefonon cseveg. Természetesen mindezt kövér gázzal és hihetetlen arroganciával... Ha nem sikerülne az előzési manőverük, mert a kanyarban szemben megjelenik egy szemben száguldó, s te rákényszerülsz arra, hogy az idiótát magad elé beengedd egy fickós fékezéssel, hát köszönetet ne várj érte! Számukra ez így teljesen elfogadott.
Apró megjegyzésként csak annyit, hogy a fentiek ellenére mégis szívesen gondolok majd vissza az utakra, ugyanis ennyi Cinquecento-t még nem láttam egy helyen. Legalább is ennyire koncentráltan. Minden sarkon feltűnt egy Fiat 500, akár a tengerparton, akár a városban, akár a hegyek közt jártunk. Még Róma, Párizs vagy London utcáin sem láttam ennyit belőlük, úgyhogy Korzika, szerintem méltán válhatna az 500-asok "fővárosává". :)
Hatalmas búcsú ünnepséggel köszöntek tőlünk el a hajón az utolsó este. Külön a színházban, egy speciálisan erre az alkalomra összeállított show egyveleggel, amelynek végén hosszú sorokban a színpadra érkezett minden, a hajón található szakma képviselője, hogy amolyan amerikai, giccses, de kétségtelenül hatásos parádéval köszönjék meg nekünk, utasaiknak, vendégeiknek a részvételt. A végén hatalmas ováció, felállva tapsoló közönségnek intett búcsút a parancsnok, Patrik kapitány és személyzetének képviselői. Természetesen hajnalig tartott a vígadalom, mert a többség ki akarta használni az utolsó órákat is a nagy utazásból. Magam is, a spanyol bárban dolgozó barátainkkal mulattam az időt addig, amikor már éreztem, hogy még segítség nélkül felkapaszkodhatok a szobámba...
EPILÓGUS
Másnap hajnalban, már 4 óra körül békésen ringatóztunk az olasz Chivitavecchia kikötőjében, ahonnan kényelmesen, s gyorsan eljutottunk a római repülőtérre, hogy immáron magyar földre lépve a Malév gépének fedélzetén, örülhessek a hazatérésnek. Az elmúlt két hét sok mindenre rávilágított és sok élményt adott pro és kontra. A Queen Mary korának megidézésével kapcsolatban pedig megerősített abban, hogy a klasszikus átkelések kora igenis nem zárult le! Azt kell csak tudomásul vennem/vennünk, hogy a technika előrehaladtával, s az elérhető árakkal már jóval szélesebb rétegek vehetik birtokba a hét tenger úszó palotáit, ezáltal színesítve a utasösszetételt. S a mai ismeretanyagunkkal valószínűleg borzasztóan unatkoznánk, ha az aranykor óceánjáróin utazhatnánk. (S akkor még ki gondol arra, hogy az akkori viselkedési normákat a mai utasoknak csupán töredéke tudná magáénak...) Egy szó, mint száz: a stílus és az elegancia elérhetővé vált, csak tudni kell vele élni! S ezek az átkelések, ezeken a hajókon megadják a lehetőséget az időutazásra is. Akinek szíve ezt diktálja, még a Queen Mary nyomára is rálelhet! S ebben még az sem jelenthet akadályt, ha egy kicsit korábban is kellett volna megszületnünk...
Palma de Mallorca-n ért a hajnal, színpompás virradattal festette arany színűre a kikötőt, amikor alig élve az előző esti vígasság következtében, fájdalmasan lassan kievett a fene az ágyból és széthúztam a balkont takaró függönyöket. Rájöttem, hogy már csak két este áll előttem és a hosszú utazásnak vége. Nem akarok előre szaladni az epilógust illetően, de a reggeli nyomott hangulatomnak ez a gondolati sor is része volt.
Persze nem hagytam magamat, s teljes erőbedobással - már ami megmaradt belőle... - belevetettem magamat a város felfedezésébe. Azt kell, hogy mondjam: igen megkedveltem a helyet, pedig a főváros határain túlra nem is sikerült eljutni. Mallorca még időszámításunk, azaz a Krisztus előtti korra teszi fővárosának alapítását, amely a Római Birodalomnak köszönhető. Természetesen később a Spanyol Királyság részeként kezdett kereskedelmi központtá fejlődni, s ma már a turizmus és egyes mezőgazdasági termékek, mint az oliva előállítása egészíti ki gazdaságát. Palma de Mallorca gazdag történelme, amely nem volt mentes a mór behatástól is, tökéletesen visszatükröződik építészetében és az óváros képében. Szűk, sokszor sikátoros utcákon váltják egymást a több száz éves lakóházak, az utcaszinten keverednek a hagyományos, régimódi boltok a vadonat új divatmárkák képviseleteivel, számtalan étterem, bisztró, cukrászda és az elmaradhatatlan tapaz bárok tarkítják a képet. Lépten-nyomon, egymástól pár háztömbnyi távolságban középkori templomok garmadájával fut össze a turista.
Ezek közül kiemelkedik világhírű katedrálisuk épülete, amely a tenger felől megközeítve a várost, már messziről látható és tökéletes gót formáival, valamint masszív méreteivel uralkodik a kikötő és a város felett. Fenséges látványt nyújt kívülről és belülről egyaránt. Mellette állva, méreteit testközelből látva döbbenet fogja el az embert, hogy építésének idején ugyan hogyan voltak képesek az akkori emberek ilyen technikai csoda kivitelezésére?! Belseje hasonlóan lenyűgöző, s nem csak azért, mert a világ legnagyobb rózsaablakával büszkélkedhet. Jelen beszámolómban, fényképek hiányában sajnos nem tudom éreztetni a méreteket és a pompát, de otthonról majd ezen is segítek.
A másik kiemelkedő épülete - a sok közül - a Castillo Bellver, amely a városban található pár kimagaslás közül, egy - Gellért-hegy méretű - dombon, egy érintetlen citrus erdő közepén álló középkori erőd, pazar kilátást biztosítva elsődlegesen a kikötőre, de a városra egyaránt. Miután a "nagy rohanásban" időnk fogytán volt, ide már taxival mentünk az óvárosból, s legnagyobb meglepetésemre, habár maga a város drágább Budapestnél, a taxi kb. 20%-kal volt olcsóbb. Természetesen a panoráma, amely az erőd tetejéből élvezhető volt, megérte ezt az áldozatot is. A 26-27 fokos nyár, a napról-napra erősödő napsugárzás, a citrusok illata, a marinában ringatozó számtalan kishajó és yacht, valamint a ránk váró, büszke Navigator of the Seas tette teljessé a város látványát. Örömmel jöttem el ebből a híres turista paradicsomból, mert tudom, szívesen térek még vissza, ha alkalom adódik rá.
Ismét egy privát meghívóval kedveskedtek a hajó vezető beosztású tisztjei. Délelőtt zártkörű összejövetelt rendeztek közvetlen a hajóhíd mögött található tiszti lakban, ahol a legmagasabb rangú vezetők közül hárman nyitott ajtókkal fogadtak otthonuktól távoli otthonukban. A közel 30 meghívott kötetlen hangulatban töltött másfél órát a parancsnok, Patrik kapitány, a vezető mérnök és a hotel igazgató vendégszeretetében. A helyzet az, hogy efféle partikról eddig még nem hallottam, s szerintem a többi meghívott sem, úgyhogy igen kellemes és érdekes, új élmény volt ez mindannyiunk számára.
Bejutni a privát, némelyeknél az intim szférát súroló közegbe, főleg ilyen "nagycsoportosan", nekem biztosan nem lenne az ínyemre. Ráadásképpen mindegyik résztvevő kabinjában hatalmas svédasztal, vagy 10 féle alkoholmentes és keményebb ital, valamint két-két felszolgáló várt bennünket. Érdekes volt látni, hogy kizárólag a hotel igazgató lakrészében volt nem egy, de temérdek, az életét valamilyen szinten bemutató apró-cseprő emlék, fénykép, tárgy. A parancsnok és a vezető mérnök sokkal sterilebben, előlünk elzártan tartotta ezen személyes homijait. Mindenesetre nagyon érdekes volt látni hogyan is élnek a 10 hetestől 6-7 hónapig terjedő szerződéseik során. Természetesen Patrik kapitány a szokásos tengerészeti adomákkal szóraakoztatta az egybegyűlteket, rámutatva, hogy ő is csak addig élvezi a rá ruházott hatalmat, amíg az "admirális" (értsd: Londonban élő felesége) a fedélzetre nem lép... Onnantól már ő sem az, akinek mi látjuk. A kanadai (bár eredetileg szerintem indián vagy hawaii származású) vezető mérnök ugyanakkor a legnagyobb átéléssel mesélt szakmájáról, szinte megállás nélkül, ismertetve bennünket arról, hogy a 100% megbízhatósági mutatók mellett működő hajtóművek mindössze 43 fő személyzet irányítása alatt teszik a dolgukat úgy, hogy éjjel teljesen automata üzemmódban, 8 órán át teljesen magukra vannak hagyva! Érdekes volt arról is hallani, bár ezt Patrik kapitány is említette, hogy habár a különböző hajótársaságok személyzetei teljesen jó kapcsolatban állnak egymással és sokszor ki is segítik egymást, a Royal Caribbean hajók műszakilag folyamatosan a kornak megfelelő újításokkal lettek ellátva, míg más - hasonlóan neves - kompániák még mindig a 15-20 évvel ezelőtti technikai színvonal alapján építtetnek új és új hajókat.
Egy nemrég megtörtént esetet el is mesélt nekünk, ami közte és a Ruby Princess parancsnoka között zajlott le egy egymást követő kikötésüket követően, ugyanazon kikötőben.
A két hajó kora között alapvetően nincs különösebb eltérés, műszakilag azonban nagyon is sok. A Navigatorba beépített un. azipodok és oldalmotorok biztosítják a hallatlanul precíz és gyors manőverező képességet, rásegítve egy, a repülésből átvett GPS alapú helymeghatározó számítógépes irányító rendszerrel, ugyanakkor a Ruby a hagyományos, jól bevált fix hajócsavarokkal dolgozik. Így történhetett meg az, hogy egy viszonylag szeles reggelen, miután kikötöttek, a két kapitány a mólón beszélgetett, s a Princess parancsnoka panaszkodott a beállás körülményeire, nehézségére, hogy az utolsó métereken tóló hajókat is igénybe kellett vennie a precíz dokkolás érdekében. Patrik kapitány tettetett csodálkozással hallgatta, s rögtön értetlenségének adott hangot, hiszen mint válaszában rámutatott, az ő hajóján nem ő, nem a helyettese, de nem is a vezető mérnök, hanem az egyik első-tisztje hajtotta végre a manővert, teljesen egyedül, miközben ő békésen itta reggeli kávéját... Természetesen azonnal meg is kapta a Princess kapitányának "melegebb éghajlatra" küldő szózatát! :D
Sok hasonló cukkolást mesélt még el, ami a különböző cégek hajói között hangzottak el, de kiemelte, teljesen bajtársias a kapcsolatuk egymással. Nyoma sincs a marketing gépezetek egymás elleni kampányának a tengerészek között.
Ma este végre táncparketté változott a Studio B, a jégpáncél felett hatalmas területen lejthettek a párok, tapasztaltak és kevésbé gyakorlottak a swingtől, a szambán és cha-cha-cha-n át a keringőig minden létező korszak örökzöld melódiájára. Én sajnos és ismét szárnyaszegetten kellett, hogy mások örömtáncát élvezhessem, de amióta ráébresztett arra Jóanyám, hogy nem a lépéskombinációk követése a lényeg, hanem a szívből jövő tánc, ülve járó lábaimmal is el tud ragadtatni a táncoló résztvevők boldogsága.
Ma ismét megtörtént, ami általában és sajnálatosan jellemző egy hajóút esetében: nem volt elegendő idő a hely felfedezésére. Igazából ma már nincsenek illúzióim, tudom, hogy az általában nyolc óránál nem hosszabb megállók során csak ízelítőt kaphatunk a hely szellemiségéből. Maga a "genius loci" nagy valószínűséggel soha nem lesz a miénk, ha csak a hajóról leszállva tekintjük meg a világ csodáit. Természetesen ezt a hátrányt kisebbítendő, az összes hajótársaság úgy aposztrofálja utazásait, hogy egy kirándulás esetében picit fontosabb maga a mód, ahogy valahova eljutunk, mintsem maga a helyszín.
Tenerife szigete sokkal jobban megérintett, mint azt előre gondoltam. Talán annak is köszönhető mindez, hogy egyrészt eleve negatív előítéletekkel érkeztem, másrészt jó volt a társaság. Ezúttal, szakítva a számomra már hagyománynak tekinthető eljárással, nem fizettem be a hajtársaság egyetlen fakultatív kirándulására sem. Igazából nem azért, mert fenntartásom lenne a szervezést illetően, hiszen az majdnem mindig professzionális. Első európai hajós állomásomon élni szerettem volna ama kiváltságommal, hogy habár soha nem jártam itt ezelőtt, mégiscsak hazai pályára akadtam, már ami Európát illeti és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Annyira jó európainak lenni Európában, s látni - kis kárörvendéssel - az amerikai utasok elveszettségét... Ami ránk nem jellemző az USA-ban, hiszen ott minden annyira "egyértelmű"! ;) Természetesen, aki hozzánk fordult az utasok közül, azt szíves örömest kisegítettük információval, de a többség már a pénznemek átváltásánál elakadt... Akárhogy is, Babos Niki barátom tiszteletére hiába kerestem magam is a "chocolate con churros" elnevezésű reggeli édességet, nem sikerült rátalálnom Santa Cruz de Tenerife-n. (Pedig hidd el Niki! Annyira jól tudtam - magamat is meglepve - spanyolul rákérdezni, hogy mindig bő és ékesszóló spanyol választ kaptam arról, hogy sajnos náluk ugyan nincs, de próbáljam meg itt és itt.)
Következett az előre, a Lupus-Travel profi csapatának köszönhetően lefoglalt bérautó felvétele. A Hertz irodája a bérlési okmányok szerint reggel 9-kor nyit. Az alkalmazott, délies nyugalommal 9-kor még csak megérkezett az iroda leredőnyözött bejáratához, ellenben azonnal munkába állt 5 perc alatt és kiadta gépkocsinkat negyed órán belül probléma nélkül. A későbbi szieszta ellenére zárt irodához azt is megengedte, hogy a megfelelő helyre eldugva a kulcsot, nyitvatartási időn kívül adjuk le az autót. Erre később nagy szükségünk is lett...
Maga Tenerife szigetén az épületek semmilyen különösebb építészeti látványban nem részesítenek. Amolyan mediterrán, unalmas, színes és új építésű házak egymás mellé dobálva, követve a domborzat sajátosságait. Ellenben a természet tényleg hihetetlenül látványos és folyamatosan változó. Az északi part vulkanikus eredetű, fekete színű homokja a strandokon, a völgyekben megtalálható banánfa ligetek és egyéb citrusok, a sziget közepén magasodó Teide nevű vulkánt körülvevő fenyvesek és a vulkán közvetlen közelében található marsi táj csodálatos, lenyűgöző és felejthetlen élményt nyújtanak. Egy állítólagos érdekesség, hogy a Star Wars trilógia filmjeit is ezen a vidéken forgatták, már ami a kietlen tájakat illeti. A Teide vulkán lábától 10 percenként induló lanofka viszi az utasokat a csúcshoz közeli kilátóba, ahonnan tiszta időben nem csak az összes Kanári szigetet lehet látni, de még Afrika partjait is. Aki pedig van annyira vállalkozó szellem, hogy a krátert is testközelből megnézze, annak a látogatást egy nappal előre, egy megadott internetes elérhetőségen kell jeleznie, s ha a hatóságok visszaigazolják, a helyszínen még egy ellenőrző ponton átjutva teheti meg a kb. 45 perces sétát hegynek fel. A panoráma csodálatos, a szervezettség bőven magasabb szintű, mint azt a mediterrán térségtől elvárnám. Mondanom sem kell, hogy a hazafelé vezető út ki lett centizve a megannyi látnivaló miatt, így a hajót az utolsó pillanatban sikerült csak elérni, amit átlagosan 80 km/órás sebesség jellemzett a szerpentines utakon lefelé és igazi, magyaros vezetési stílus(talanság) a városban, hogy az utolsó 500 méteren még mindig taxit kelljen igénybe venni a hajó bejratának pallójáig. Érdekes vágta volt, de ehhez már hozzá vagyok szokva, ha utazom...
Egy szó, mint száz, az elmúlt hét passzivitását követően, a mai nap teljesen kivette mindannyiunk energiáját és nem volt olyan izomlázat okozó edzőtermi nap, ahol ennyire elfáradtam volna az elmúlt héten. Az esti medence parti, csillagos éjszakai bulit pedig hiába vártuk meg ébren, a feltámadó szél teljesen tönkretette. A víz kilépett medréből, nyugágyak kezdtek önálló életet élni és csak a legelszántabbak, jól beöltözve álltak ki az éjféli büfé melletti tánctérre hogy mindenáron "nyaraljanak". Az egészet fentről szemlélve az UFO-ból, kezemben a Washington Almámmal, csak annyira emlékszem, hogy a hajó halad, az utasok élvezik az életet és körülöttünk minden ringatózik... Sway!
Tenerife már csak karnyújtásnyira van tőlünk és ez látszik is az utasokon. Már mindenki a partraszállást várja, s ezúttal sokkal inkább, mint egy hagyományos part menti út során. Akármennyire is megpróbálnak minden igényt kielégíteni, itt a hajón, folyamatosan hét nap a vízen, az akkor is hét nap a vízen. S ezen még az sem segít, hogy tudjuk, az óceánjárók aranykorában nem volt több, mint négy-öt nap az átkelés. Persze, mint azt már korábban írtam, akkoriban nem a feltétel nélküli kényelmes ringatózás volt a cél, hanem a minél gyorsabb haladás, az akkori technikai szintnek megfelelő és elfogadott szüntelen instabilitással.
Pár napja - persze nem váratlanul - de kellemes meglepetésként érkezett meg a parancsnoki meghívó a hídra, amely kétségtelenül az egyik legklasszabb betekintés a színfalak mögé egy efféle járművön. Természetesen szeptember 11-e a hajózásra is kihatással volt, egyes gyakorta hajóra szálló utasok elmesélése alapján, pl. a Carnival Cruises hajóin ki-be mászkálhattak az utasok a hajó irányításának abszolút központjának számító hajóhídra. Manapság ez már csak a parancsnok meghívójával lehetséges, s ezért sem árt törzsutasnak lenni, mert minél gyakrabban utazik valaki, annál valószínűbb a bejutás az utasok elől elzárt és érdekfeszítő helyekre.
A hajóhíd - ezen a hajón - hatalmas területet jelent. Több, mint szimpla irányító kabin, hiszen a közepén valóban megtalálható a repülőgépek pilótafülkéjére erőteljesen hajazó irányító pult és a hozzá tartozó két "pilóta" ülés, de tőle mindkét irányban, hozzávetőlegesen 50-60m2 szabad terület kínálkozik, amelyek az egyik oldalon további számtógépeknek, kijelző paneleknek és irodahelyiségnek ad otthont, míg a másik irányban pihenő és tárgyaló résznek biztosít helyet. Mindezt egy légtérben, hogy átlátható és minden parancs tisztán hallható legyen minden egyes pillanatban. A hajóhíd a legvégén, mindkét oldalon a hajó testétől bő négy-öt méter távolságra kinyúlik a víz fölé, s ezzel biztosítják a hajó teljes hosszának belátását és felügyeletét kikötés közben. Ezért is helyeztek ugyanolyan irányító pultokat a ezekre a kilógó egységekre, hogy a móló oldalán állva, folyamatosan és közvetlenül legyenek képesek a manőverezésre. Apropó manőverezés! A Navigator 310 méteres hosszával és 20 csomós átlagsebességével 1 mérföld (= 1.852 km) úthossz szükségeltetik az azonnali - kényszerhelyzetnek minősülő - leállás esetén. Mindezt csak akkor tudják kivitelezni, ha a hajó bedőlése nem haladja meg a 2°-t, ugyanis ennél magasabb értéknél úgy viselkedne, mint azok a jet ski-k, amik könnyeden farolnak a vízen történő forduláskor. 5° esetében a medencékben lévő víz mennyiség szabadon lépne ki medréből.
Egyébként a Navigator és testvérhajói összesen hat hajócsavarral, illetve motorral vannak felszerelve. Ezek közül három a hajó tatja alatt található külön, áramvonalazott házban, melyből a két szélső 180°-ban képes elfordulni, míg a középső fixen áll. A másik három pedig a hajó orrában, a függőleges tengely mentén képes a rendkívül gyors és egy helyben történő megfordulás kivitelezésére.
Radarból összesen öt teljesít szolgálatot, melyek közül egy az orrban, egy a tatban, három pedig a hajóhíd felett helyezkedik el, ezzel szinte lehetetlenre szűkítve a bármivel történő összeütközést, illetve az időjárási helyzet nem megfelelő előrejelzését. A képernyőkre maximum 24 tengeri mérföld sugarú körben képes kivetíteni a domborzat, az időjárás és a forgalom adatait. Érdekes, hogy a repülésből átvett "ütközést elkerülő és figyelmeztető" rendszert szinte a tökélyre tudták fejleszteni, mert nem csak jóval előre figyelmezteti a tengerészeket, hogy mire figyeljen, de a veszélyt jelentő forrásról minden publikusan tudhatót, kérésre prezentál. Így a körülöttünk közlekedő hajók nevét, sebességét, méretét, irányát, a fedélzeten lévő lelkek számát, hívójelét, stb. mind-mind kijelzi. Ez alól kivételt kizárólag a haditengerészet hajói és az apró csónakok jelentenek. Utóbbi kategóriába tartozott az a kubai menekülteket szállító tákolmány is, amely elcsigázott és teljesen kimerült utasait pár hete vette fedélzetére a mi hajónk, s adott át később az amerikai parti őrségnek. Apró érdekesség, hogy parancsnokunk elmondása alapján, valamilyen általa sem ismert oknál fogva, ezek a kiránduló hajók mind gyorsabbak, mint a parti őrség naszádjai... Számomra ez annál is érdekesebb, mert itt tudtam meg azt is egy előadás során, hogy a második világégés során a német tengeralattjárók azért nem támadták meg soha a brit luxus óceánjáróból csapatszállítóvá átalakított Queen Mary-t, mert az gyorsabb volt torpedóik sebességénél, s ezt a németek tudták. Gondolta volna ezt bárki?
Visszatérve a jelenbe, ma este kevés időt tölt kedvenc égitestem, a Hold az égbolton, de a csillagokkal teletűzdelt égen dominánsan uralja az utánozhatatlan panorámát. A kristálytiszta levegőben hasítjuk a hullámokat, hogy végre megpihenhessen pár órára a büszke Navigator Santa Cruz de Tenerife forgalmas kikötőjében. Addig is, míg odaérünk egy régi dalt dúdolgatok tágas balkonunkon (hála Istennek senki sem hallja...), mely legalább annyira kedves számomra, mint maga a Hold és a hajózás. Twist-twist!!! ;)
Visszatért a napsütés, s az óceán is megnyugodott az utóbbi két nap háborgását követően. Igaz még egy napot el kell töltenünk a hajón, míg a Kanári-szigetekhez érünk, de édes ez a rabság. Mint eddig is minden nap, a maira is jutott az érdekességekből. Egyrészt bemutatták a törzsutasok még magasabb tagsági szintjének a jégszínház társulatát, egy zártkörű összejövetel keretében, másrészt 40 szerencsés és vállalkozó szellemű vendég megtekinthette a hajó színháza működésének és működtetésének kulisszatitkait, hátterét.
A jégszínház minden Royal Caribbean hajón a Studio B névre lett keresztelve, s immáron 10 hajójukon is fellelhetőek ezek a szórkoztatási centrumok. Ez különösen szép teljesítmény, hiszen már majdnem a flotta fele rendelkezik vele. Mindamellett a világ egyetlen hajótársaságaként büszkélkedhetnek ezzel a szolgáltatással! Maga a jégszínház a legfrissebb műszaki vívmányokat vonultatja fel mind fény-, mind hangtechnikában. A hajó súlypontja miatt a legalsó, utasok által is látogatható fedélzeten helyezték el, ami egyrészt teljesen egyértelmű, ugyanakkor a hatalmas jégfelület hűtése külön nehézséget okoz az alatta található gépház miatt. Az sem elhanyagolható, hogy a jégpálya súlya meghaladja a 317,5 tonnát! Egyszóval technikai bravúr (ez is) a javából.
A társulat 10 főből, 5 fiú és 5 lány részvételével áll össze. A tagok egytől-egyig profik, saját országuk világbajnokai, akik a versenyzést már befejezték és életüket, fiatal korukra való tekintettel, ezzel a munkával próbálják megalapozni. Jelen esetben Ausztrália, Franciaország, Kanada, Lengyelország, Litvánia, Svédország és az USA képviselőiről beszélhetünk. Egy-egy ilyen csapat tagjai, habár egyénileg szerződtetik őket, egyazon időtartamra kapják a szerződésüket, így hat hónap elteltével egyszerre mennek szabadságra és egy teljesen új gárda veszi át a helyüket. Az újak, mivel az "öregek" Rómából velünk együtt utaznak haza, már itt vannak és figyelik elődeiket. Természetesen a parancsnok itt is megjelent, s hogy elég hatásvadász legyen a belépője, nem saját lábán lépett a jégre, hanem egy jégegyengető gép tetején ülve hozatta be magát. Lassan már megszokja tőle az ember a hasonló gegeket.
A színház esetében, amely a mi hajónkon a Metropolis keresztséget kapta, egy szintén ultramodern, 1500 főt kényelmesen befogadó, két szintes, bárral ellátott teremről beszélhetünk. A hajó elejében, szinte az orrában kapta meg helyét, amely bizonyos hátrányokkal itt is jár, bár a legfőbb gondot a táncosoknak a hullámzás jelenti. A legérdekesebb rész számomra nem a színpad sűlyesztő vagy színfalakat mozgató rendszere volt, hanem a teljes hangkeverő pult, illetve nevezzük inkább "állomásnak". Habár 2002-ben, a hajóval egyidőben született, s ezáltal még nem digitális, mégis kezelője szerint a világ ma is fellelhető egyik legnagyobb és legmegbízhatóbb ilyen rendszere, több mint 60 bejövő csatornát kezelve egyidejüleg. Minden hozzá kapcsolódó kiszolgáló eszköz persze számítógépek által vezérelt és ebből kifolyólag hallatlan, másodpercek tört részeihez igazodó precizitás jellemzi az összes előadást. A lámpák is egy előre betáplált koreográfiát követnek, minek értelmében nem tud elcsúszni egymástól a zene, a hang és a világítás. S, ha valamelyik énekes mikrofonja felmondaná a szolgálatot, az előre felvett énekhangok azonnal kiváltják a bajba jutott művészt olyan gyorsasággal, hogy azt a nézők észre sem tudják venni, mert ahogy mondani szokták: "...The show must go on..." Egy-egy produkció ellenben elég sokáig, 8-10 évig is fut, hiszen rengeteg időt és energiát ölnek bele a floridai Hollywood egyik műhelyében, ahol a kiválasztott énekesek és táncosok még a szárazföldön kell, hogy betanulják az előadásokat, ugyanis a hajón már teljesen magukra maradnak. Nincs koreográfus, öltöztető, karmester, csak önmaguk és az ezerszer begyakorolt mozdulatok.
Ma este a második, un. formális estén vagyunk túl, s kedvenc ukrán énekesnőm sokadik ámulatba ejtő produkcióján. Ez az első szerződése hajón, s amint végetér hat hónapos küldetése, Rómában ő is elhagyja a Navigatort. Állítólag örökre, mert a hajós lét nem neki való. Az jár a fejemben, hogy ez a tehetséges és szép lány vajon mire számított? S mit akarhat?
Legyőzött az ital. Nem kicsit, de nagyon! Megmondani sem tudom, hogy mikor bánt el velem ennyire... A helyzet az, hogy foglalkozásomat és ebből kifolyólag életvitelemet tekintve annyira ritkán nyúlok a pohár után, hogy sokan a környezetemben teljesen absztinensnek tartanak. Pedig ez nem igaz. Természetesen, mint annyi más esetben is, az igazságot csak a hozzám közel állók ismerik csak... Viszont ami a lényeg, hogy ezúttal is, Laci barátom mellettem állt és jókat mulatva támogatott esetlenségemben.
Az egésznek semmi kiváltó oka nem volt. Nem vagyok zárkózott típus, ergo problémáimat, gátlásaimat nem az alkohol oldja fel, így hála Istennek nem is nyúlok az italhoz menedékképpen. Az időjárás sem okolható jelen esetben, bár az ellen drukkereknek üzenem, a hatodik napra "végre" beköszöntött az általuk vár mostoha idő: már nem csak sivít a szél, de esik is az eső és a parancsnok lezáratta az összes nyitott fedélezetet már fél nappal ezelőtt. Sokszor nem értem ezeket az óvintézkedéseket, hiszen ez a szél és a vele járó mozgás még mindig sehol sincs az oly' gyakran bennünket sújtó turbulenciától és szélrohamoktól. Természetesen meghajolok a tengerek viselkedését nálam ezerszer jobban ismerők tudása előtt, úgyhogy épp' ideje beiratkoznom egy idevágó iskolába!
Még az sem lehet magyarázat, hogy oly' sokan hiányoznak nekem erről az utazásról. Egyrészt szentimentális típus vagyok, másrészt szeretek elgondolkodni az élet értelmén és mi más lenne erre alkalmasabb, mint egy hét, zavartalan magányban a nyílt óceánon? Hűséges gyerekkori barátom a lakosztály másik végében szuszog, míg én ezeket a sorokat körmölöm. Az utóbbi évtizedekben mindig és feltétel nélkül mellettem állt. Úgy gondolom, nincs is hozzá fogható, tiszta szívű ember. Szegény tiltakozott is eleget, hogy túl hosszú lesz számára ez a két hét, de hajthatatlanságomat látva, nem hagyott magamra. Szerintem látta, hogy egyedül is eljövök, ha nemet mondana... Persze ez az egész hajóút olyan mint New York: mindenki másért szereti/szeretné. Leginkább Édesanyám hiányzik az összes barátom közül. Ő egyszerűen megérdemli ezt a fajta luxust, pedig kimondottan megpróbál minden alkalommal ellenállni mondván, ez nem az ő világa. Dehogynem! Annyi jót tett már életében a körülötte élőknek, hogy ha tehetném, minden egyes napjára egy ilyen hajóra fizetném be! (Szegény... ;) Pedig tényleg jót akarok neki!)
De ott vannak a többiek, akik szintén vagy gyerekkorom óta kísérnek az úton vagy az utóbbi időben csatlakoztak hozzám. Ők, ha olvassák ezeket a sorokat, tudni fogják, hogy róluk beszélek. Hála a Gondviselőnek, még mind velem tudnák szelni a hét tengert, ha életük engedné: Viktor, Réka, Kriszti, Livi, Dóra, Marcsi, Kati, BKR, Zúzó, Attila, Gabi, Enikő, Tamás, Andi, Zsolt és Piros, valamint pótanyám Eszter. Mind fontos részét képezik életemnek. Hiányoztok!
Viszont a balatoni esős nyarakat idéző, szobafogságra ítélő időjárást feldobta egy véletlen találkozás. Összefutottam Krzysztoffal, a profi jégtáncossal, aki vendégművészünkkel, az orosz Alex társaságában tartott vacsorázni és magukkal hívtak bennünket is. A vacsorát követő beszélgetést már az egyik bárban folytattuk, ahol a rengeteg mutatós ital között megtaláltuk az egyik márkás lengyel vodkát, s ez okozta vesztemet... Az un. "olasz teát", amit az amerikai "Long Island Ice Tea" egyik verziójaként tartják számon, kétszer is megkaptam, a másodikat ajándékként, s erre jöttek a lengyel vodka shot-ok. Volt ám keveredés! Ezt teszi, ha Kelet-Európa, a legnagyobb békében és barátságban találkozik...
Sokan kérdezik, hogy mennyibe kerül a szeszes ital a fedélzeten, hiszen a klasszikus kiránduló hajókon fizetni kell érte. Nos, azt nem mondanám, hogy ingyen van, de kétségtelenül olcsó, sőt nagyságrendekkel olcsóbb, mint otthon! Amióta hajókon találkozom az alkohol árával, nem is értem, hogy otthon hogyan kerülhet minden annyiba, amennyit elkérnek érte. Természetesen nem vitatom az adók által drágább árfekvést, de akkor is...
Ami a mai soraimat illeti, talán az eddigieknél kicsitt érzelgősebbre, érdektelenebbre sikeredett. Legyen érte hibáztatva a még mindig alacsony vérszintem az alkoholomban... :D De bárhogy is, ígérem a következő napra összeszedem magam és érdekfeszítőbb témával állok elő! Addig is szóljon Petula Clark dala, amelynek angol címe "The Road", azaz "Az Út", s mint olyan, egyben egy kis ars poetica is számomra.
Elértük az Atlanti-Óceán közepét!!! Ma haladtunk el az amerikai és európai kontinenseket hátukon cipelő tektonikai lemezek találkozásának vonala felett. Jelentem ugyanannyira nem éreztem semmit, mint anno az amerikás magyarok, amikor útban hazánk felé átrepültek a Vasfüggöny felett... Egyébként a szél mérséklődött és a Patrik kapitány tájékoztatása alapján, ezekben a napokban mi vagyunk az éppen folyamatban lévő átkelések nyertese! Beszélt a partner Celebrity hajótársaság két hajójának parancsnokával, akik tőlünk jóval északabbra haladnak Európa felé és zárt felhőzetről, valamint erős szélről, hullámzásról számoltak be. Természetesen a konklúzió: a Royal Caribbean mindig jó időt biztosít az utasainak... (Jelen jegyzetemet az UFO-ban vetem "klaviatúrára", s éppen a sivító, fütyülő szelet hallgatom a halk bármuzsika kísérőjeként. Ez azért annyira nem a jó idő jele, de távol álljon tőlem az elégedetlenség!!!)
Ma privát rendezvényen köszöntötték a színházban összegyűlt törzsutasokat, akik a legutóbbi adatok szerint több, mint 5.500.000-en vannak, s ezen létszámból a mi hajónkon több, mint 1700-an vesznek részt az átkelésen. Állítólag nincs a világon még egy ilyen nagy tagsági körrel bíró hűség program. Impozáns számok, nem igaz? Ezúttal is köszöntötték a hajón utazók közötti rekordert, aki már 750 éjszakánál is több időt töltött a Royal Caribbean hajóinak fedélzetén. Mint majdnem mindig, most is elhangzott az üveg pezsgő átadásakor a kérdés: a hajón lakik a kedves visszatérő vendég?
Természetesen komolyan veszik a törzsutasok szerepét az eladások során, hiszen minél többet utazik valaki, annál nagyobb a hajótársaság bevétele, feltéve, hogy a vendég visszatérő lesz ugyanazon kompániához. S, mint a légiközlekedésben is, már a hajózásban is megjelentek a szövetséges csoportulások, ahol három-négy-öt céget úgy próbálnak egy érdekcsoportba tömöríteni, hogy az kiszolgálhassa az összes felmerülő igényt. A már említett Royal Caribbean többek között a Celebrity és az Azamara Cruises üzemeltetőkkel társult, ilyetén megpróbálva kiszolgálni a családos, a fiatalos, az elegánsabb és az idő bővében lévő idősebb vendégkörök igényeit. S aki visszatér, az már a kapott kedvezmények miatt sem igyekszik máshova átpártolni, már persze, ha nem érte csalódás...
A rangidős tisztek is az ügyfelek megtartásán munkálkodnak, elég nagy szigorral és sokszor nem feltétlenül igazságos módszerekkel a beosztott személyzet standardok közé kényszerítésével. Így aztán teljesen más kép alakul ki az utasban a tisztekről, mint ha a beosztottak szemével látnák a feljebbvalókat. Velünk, utasokkal, vendégekkel senki sem meri azt megengedni, hogy ne mosolyogva és előre köszönve menjen el a nap bármely szakában, függetlenül a hierarchiában betöltött szerepétől. Amikor ezt (is) hiányolva összehasonlítani próbálom a jelen kori hajózást a légiközlekedéssel, sokszor kapom válaszként, hogy a hajókon erre megfizetik az ott dolgozókat. De ki kell, hogy ábrándítsam a szkeptikusokat: a többség nem keres jobban, mint mi otthon és az életkörülményeiket tekintve kimondottan hátrányosabbak a hajón dolgozók kb. 90-95%-a.
Visszatérve a tisztekhez, minden létező rendezvényen megjelennek a rangidős vezetők és bemutatkoznak a nagyérdeműnek. A mai törzsutas összejövetelen is kötetlen hangulatban, magukat egyenként, némi humorral megfűszerezve mutatták be. A prímet Patrik kapitány vitte, de a többiek sem maradtak el tőle. Tulajdonképpen a következő felállásban épül fel a hierarchia csúcsa.
A "master", azaz a parancsnok az egyszemélyes "nagyágyú" a fedélzeten. Minden utas vele akar találkozni, beszélgetni, kezet rázni. Ha nem tudnánk, hogy szakmába vágó feladatai is vannak, azt is hihetnénk, hogy csak reprezentálás végett tartózkodik a hajón, ugyanis rengeteg közszereplésen vesz részt a jótékonysági futástól a tortadíszítési játékig, szinte mindenben. Két helyettese az un. Staff Captain, aki a teljes személyzetért felel a műszaki vonalon, de beleszólási jogkörrel az utaskiszolgálási témákban, valamint az un. Hotel Director, aki az utasok ellátásának teljes körű vezetője, s mint ilyen, akár egy komplett szállodának is a feje lehetne. A Staff Captain alá tartozik a Vezető Mérnök és csapata, valamint a repülésből is ismert Első-Tiszt (3 fő), Másod-Tiszt (2 fő) és az őket szakmailag kiszolgáló altisztek (3 fő). A Staff Captain ugyanakkor a "master" pozíció várományosa is és egyszer belőle is parancsnok lesz egy hajón. A Hotel Director beosztotti köre fentinél még összetettebb. A vezető séf mellett külön az italok és ételek beszerzésével, az elszállásolás minőségével, a takarítással, az ügyfélszolgálattal, az angolul nem beszélő vendégek problémáival, a szórakoztatással és a törzsutasokkal foglalkozó vezetőket tömöríti.
Este kitűnő programmal zárták a napot a hajó énekesei és táncosai, kiemelkedő előadást nyújtva vendégművészként a társulathoz csatlakozó ukrán professzionális táncos pár, Irina és Maxim, akik Fred Astaire egyik híres filmjének betétdalára lejtettek quick-stepet. Mindezt nem tudta feledtetni a később megrendezett kareoke résztvevőinek tragikus hangzása sem, amelyről akkor jöttem el, amikor az egyik floridai nyugdíjas, Patsy Cline "Crazy" című világhíres dalát próbálta meg macskajaj módjára elnyávogni.
Reggelre minden fiók önálló életet kezdett élni. A tegnapi helyzet, csakúgy mint a "nemzetközi" úgy 60 évvel ezelőtt, fokozódott... :)
A szél, pár km/órával beerősödött és a csodás napsütés ellenére megkeserítette az erre érzékenyek életét. Számomra és egyelőre csak annyi volt zavaró, hogy a reggeli pár órás nyújtózkodásomat recsegés, ropogás, fiókok csapódása kísérte. A Dashon repülőknek üzenem: ez még így is jóval az NVS rendszer működőképessége esetén hallható zaj szintje alatt volt! ;)
Eddig már sok-sok mindenről beszéltem, most viszont legyen szó a szórakoztatásról. Az ekkora embertömegeket megmozgató hajókon nélkülözhetetlen a nívós, változatos és folyamatos szórakoztatási paletta. A Navigatoron öt étterem, nyolc bár, sportfedélzet, fitness terem, jégkorcsolya pálya, színház, mozi, "spa" jellegű fürdő, konferencia központ, számos ajándékbolt és művészeti galéria várja az utasokat. Nem könnyű a választás, pedig néha nem feltétlenül sikerül a vendégművészeket jól kiválasztani... Ezen az utazáson csak a már korábban említett olasz, két személyes zenekar skerült megmosolyogtatóra, bár a választott dalok egytől-egyig világklasszisok voltak. Mit lehet tenni ugyanakkor, ha a színvonal hazai, gagyi esküvői, szintetizátoros-mulatósra hajaz?
Az 1500 fős színházban eddig fellépett egy Celine Dion hangutánzó, csodaszép, magas, szőke, las vegasi előadóművésznő, másnap egy angol hagszer virtuóz, ma pedig egy amerikai bűvész-humorista. Magas színvonalon, emlékezetes produkciókkal. Emellett a hajó zenekara még tartogat kellemes perceket számomra, amikor big band klasszikusokat játszanak majd, de eddig is tökéletes precizitással adták elő a nagy zenekari műveket. Van latin band és a hajó saját énekesei, szám szerint négyen, akik a színházi, broadway minőségű darabokban, valamint a sétafedélzeten, formális estéken énekelnek a nagyérdeműnek. Az én kedvencem ugyanakkor az Invitation Band névre keresztelt tánczenekar, mely három zenész és egy énekesnő felállásban adja elő a múlt évszázad legszebb, legjobb tánczenéit. Mikor ezen sorokat lejegyzem az egyik barátném által nemes egyszerűséggel szimplán UFO-nak keresztelt 14-ik emeleti, körpanorámát nyújtó bárból, éppen Glenn Miller zenekarának hatalmas slágerét, a Moonlight Serenade-t (Holdfény Szerenád) játszák a naplementében. Bámultatosan és megindítóan...
A sportfedélzeten a minigolf, ping-pong asztalok és kosárlabda pálya mellett ennél a hajótársaságnál debütált és tudtommal egyeduralkodó a mai napig a falmászó, a gör- és jégkorcsolya pálya. Ebben a szélben sajnos szinte mindegyik használhatatlan, de a hagyományos, part menti utakon 100%-ban kihasználják ezeket. Nemrég futottam össze a januárban megismert professzionális jégkorcsolya párossal, Krzysztoffal és Tanyaval, akik mesélték, hogy még jó, hogy nem láttuk őket tegnap a szokásos showban, mert a koreográfia ellenére mind a tizen fellelhetőek voltak mindenütt a pályán és nem szándékaik szerint... A hullámzás őket különösen nem kíméli! ;)
A rengeteg szabadidős program, amit napközben ajánlanak, egyrészt nem grandiózusabb, mint bármely tengerparti üdülőben, másrészt nincs is szükség többre, hiszen nappal a napozásé, evésé és a befalt ennivalók ülepítésé a szerep. Ugyanakkor igencsak csábító a számtalan varázslatos masszázs, amelyek sajnos nem olcsók, de Istenem!!! Nem lehet megállni, hogy ki ne próbálja az ember! Plusz a hölgyeknek ott a szépségszalon, fodrász, egyszóval teljes a kánaán.
Kis szakmai kitérő, hogy a tisztek, a hajó parancsnokának vezetésével minden nap, napfelkelte előtt egy órával, ha felhőtlen az égbolt, minden érdeklődőt szeretettel látnak egy kis pozició meghatározásra, a hagyományos módon, szeksztánssal. Eddig vagy elaludtam, vagy felhős volt az ég, de ami késik... Hiszen még félúton sem vagyunk!
Az előző két nap viszonylagos nyugodtságát ma reggelre megtörte az időközben feltámadt észak-északkeleti szél, amely a napsütés ellenére egyrészt folyamatosan lehűtötte a levegőt a huszas régió aljára, másrészt 52-55 km/órás sebességével megtizedelte a tettrekész utasközönséget... Hiába vannak ezek az ultramodern hajók felszerelve stabilizátorokkal, még így is - számomra igaz kellemes, de - folyamatos a fel-alá, jobbra-balra imbolygás. A mi hajónkat négy stabilizátor segíti az előrejutásban, amelyek egytől-egyig egy, a hajótestből a víz alatt kinyitható repülőgépszárnyat imitálnak. Természetesen a nyugodtabb siklásnak ára van: nem tudja a hajó kiélvezni a maximális utazósebességet, annál 5-6 csomóval (kb. 10 km/óra) lassabban közlekedik.
Összehasonlításként, az átkelések aranykorában, az akkori jóval kisebb, ám jóval fényűzőbb óceánjárók 10-20 km/órával gyorsabban siklottak a mai kiránduló hajók végsebességénél, mindezt stabilizátorok nélkül... El lehet képzelni, hogy az akkori rongyrázás mellett mennyire hétköznapinak számíthatott a többségnél jelentkező tengeribetegség. Akárhogy is, az óceánjárók korát a gyorsaság határozta meg, a miénket a nyaralás élményének legmesszemenőbb kiélvezése. Végül is mai felgyorsult világunk ellenére, itt senki sem siet sehova!
Délelőtt pedig már megtörtént az első "vészhelyzet" is: egyszerű elektromos tűz okozott kisebb riadalmat, amelyet az egész hajó területén jól hallható "Bravo, Bravo, Bravo" vezényszó elhangzásával tettek közhírré. Természetesen ez nem elsősorban az utasoknak, mint inkább a személyzetnek szól, akik közül az érintettek azonnal tudják a dolgukat és helyüket. A vészhelyzet elhárítását - itt - természetes, hogy a hajó parancsnoka jelenti be szintén a hangszórókon keresztül, kibővítve némi, ránk civilekre tartozó részlettel. Így mindenki elégedetten hátradőlhet a karosszékében a napozó fedélzeten vagy az étteremben, hiszen "részesévé" vált egy igazi, éles helyzetnek! ;) Egyébként a hajónak saját tűzoltó gárdája is van, csakúgy mint komoly biztonsági és egészségügyi csapata. Mini város, ahogyan azt sokszor hallhatjuk is.
A mai este, a két hetes átkelés alatt megrendezett három un. formális este egyikeként arra hivatott, hogy tisztelegjen a régi korok fényűző estélyei előtt, amelyek a Titanic, a Lusitania, a Normandie vagy a Queen Mary utasközönségének mindennapos elfoglaltsága volt az átkelések során. Így, az egyébként cseppet sem kötelező megjelenés alkalmával, a résztvevő utasok és a személyzet minden tagja legmutatósabb ruhájában jelenik meg az ünnepi alkalomból és pár szerencsés vendég kezet is rázhat a hajó parancsnokával. Természetesen a sokszínűség ezúttal is fura és vicces helyzeteket eredményez: egymás mellett láthatunk ellejteni utasokat a sétafedélzeten nagyestélyiben és szmokingban (bátrabbakon akár frakkot is felfedezhetünk), valamint shortban, edzőcipőben és baseball sapkában. Azért komolyra véve a figurát, az éttermekben ezeken az estéken csak öltönyben és nyakkendőben, valamint a hölgyek esetében kis- és nagyestélyiben elfogadott a megjelenés. Az önkiszolgáló étterem ezúttal is kivétel, úgyhogy senkinek sem kell éhen maradnia!
A hajó parancsnoka (szándékosan nem a kapitány elnevezést használom) ezúttal a társaság legfiatalabb ilyen beosztást élvező alkalmazottja. A svéd Patrik kapitány egyidős velem, 1976-ban született. SZEMTELENÜL FIATAL!!! Legalább is ehhez a munkához, nem? (Csak irigykedem...) Összesen több, mint 4300 ember életéért felel és egy dollármilliókban mérhető hajóért, no és a társaság hírnevéért. Nem semmi még akkor sem, ha tudjuk, hogy már 12 évesen hajók fedélzetét sikálta tisztára a Francia Riviérán...
Bárhogy is, nagyon közvetlen, kedves és Magyarország hallatán még mosolygósabb fiatalember benyomását keltette, de a rövid protokoll csak arra engedett időt, hogy megállapítsuk, találkozunk még bővebb beszélgetés erejéig ezen az úton.
S a nap végén, mielőtt megismerkedhettem volna egy igen tehetséges, ír származású angol művésszel, aki a Magyar Táncoktól kezdve, a Ventures híres dallaman keresztül a Queen együttes halhatatlan számáig mindent és minden hangszeren eljátszott a hegedűtől a zongorán át az elektromos gitárig, jótékonykodtunk! A jótékonykodás fontos része az amerikai életformának és a hajótársaság egyetlen alkalmat sem szalajt el, hogy mindezt a napi elfoglaltságok részévé tegye. Kicsit Dévényi Tibi bácsihoz hasonlóan létrehozták a Make-a-wish programot, amelyben hátrányos sorsú gyermekek és családjaik részére igyekeznek felejthetetlen nyaralásokat biztosítani, alkalmanként 5000 amerikai dollár értékben. Ennek érdekében 10 dolláros pólókat lehet vásárolni, amelyből 8 dollár jótékonyságra forítódik és jelen utazás során 20 perces időközökre be lehet jelentkezni a sétafedélzeten felállított futópadokra. A 24 órás futást élő adásban közvetítik a belső tv rendszeren, valamint ha nincs elég utas, aki jelentkezne, saját kollektívájukat állítják be. Látszik, hogy nincs szakszervezetük... :) Laci barátommal este 8:40-kor fogtunk neki és - teljesen véletlenül! - bekerültünk a Cruise Director éjjeli videó riportjába, aminek külön örültem, hiszen amerikai módra kellett örömködnöm, miközben ömlött rólam az izzadtság... De sebaj! Az "amerikai álom" részévé váltam! ;)
A tegnapi nagy elmélkedést követően, egy kiadós alvás után megújult erővel dobtuk magunkat a kiránduló hajókat, 24 órában jellemző pezsgésbe. A mostani utasközönség egyébként is a mindent látni, hallani, tapasztalni akaró, amolyan bevállalós fajta, habár van közöttük nem egy teljesen kezdő is. Amellett, hogy igen bátornak tartom azokat, akik hajós tapasztalat nélkül rögtön egy olyan két hetes utazásba vágják fejszéjüket, amelyből egy hét megállás nélkül a vizen telik el, egyúttal imponál is a vállalkozó szellemiségük.
Egy ilyen hajón pár napon belül rájövünk arra, hogy a gördülékeny működtetés érdekében, kiváló háttér- és szervezőmunkára van szükség. A marketing gépezet óriási! Minden precízen időhöz kötött, mindenhol törekednek arra, direkt és indirekt eszközöket egyaránt bevetve, hogy minél több pénzt hagyjon az ügyfél a társaságnál, s mindezt úgy, hogy egyáltalán nem érzem tolakodónak. Érdekes és teljesen logikus megoldás például a kiadások hozzárendelése a szobakulcshoz. Ez a plasztiklap, amely elsődlegesen a kijelölt szobát nyitja, sok fontos információval rendelkezik az előlapján, s egy még fontosabb elemmel: a mágnescsíkkal a hátoldalán. Pont úgy, mint egy bankkártya. A kedves utas, első alkalommal, ahogy a fedélzetre lép már semmi mással nem "fizethet" a hajón, mint a szobakulcsával. Természetesen az út végén behajtanak mindent, tételesen egy összegben, de hatalmas szabadság érzetet ad erre a pár napra, hogy sem pénztárcát, sem ide-oda eldugott bankjegyeket nem kell ebben az épületóriásban magunkkal cipelni és mégis mindent mindenhol megvásárolhatunk, ahol ennek szükségét érezzük. Legyen az egy kellemes koktél a medence partján, egy öt csillagos masszázs a fürdőben, egy ajándéktárgy az otthonról - irigyen és örömmel - figyelő szeretteinknek, vagy akár egy következő hajóút foglalója. Apropó foglaló...
A marketing gépezet tökéletesen működik ebben az esetben is. Amennyiben a hajóút során egy következő útra foglal a delikvens, úgy az új út alatt akár több száz amerikai dollár értékben kap költőpénzt a hajó fedélzetén elkölthető formában. S magát a foglalásért fizetenő előleget, egy előre meghatározott határidőig vissza is fizetik, ha mégis lemondanánk az utazásról. Ergo kinek nem éri meg ez az üzlet???
Fentiek tükrében és visszatérve az első alkalommal utazókhoz, többször nagy derültséget okoz, amikor valaki mindenáron készpénzzel szeretne fizetni vagy a hajó méreteit ismerve az iránt érdeklődik a hajó végében állva, az eget és a hullámokat szemlélve, hogy ez vajon a hajó eleje vagy vége? S mindezt teljesen bárgyú ártatlansággal az arcukon... Hiába! Akármennyire is nemzetközi a Royal Caribbean csapata, több mint 60 ország fiaival és lányaival a személyzet soraiban, a vendégek akkor is 90%-ban amerikaiak és ez látszik is. A második legnagyobb számban jeleskedő vendégkör kanadai és természetesen harmadik helyen az angolok állnak. Ezekben az országokban van a legnagyobb hagyománya a hajós nyaralásoknak, s az évente átlagosan kétszer nyaraló németek is bőven hátrébb állnak a mennyiségi listán. Mindezek mellett ezen az átkelésen is jelen vannak, csakúgy mint a brazilok, franciák, spanyolok, oroszok és két fővel Magyarország is!!! ;) Igazi kis olvasztótégely minden ilyen hajóút, "kis" amerikai túlsúllyal, de naponta tapasztalva az egymás iránti tiszteletet és tényleges egyenjogúságot, mégha enyhén demagóg is a gondolat, példát vehetne erről a nagyvilág!
Egyébként fiatalok és tapasztaltabb korosztályok ülnek most is körülöttem a spanyol bárban, ahol egy - nem feltétlenül jó - döntés következtében olasz páros zenél, itt-ott Caterina Valente és Mina örökzöldekkel is megtámogatva a repertoárt. A jellemzően spanyol vendégkör épp ezért nem is nagyon mutatkozik, de a többi 30-40 ország szülöttje mégis zsúfoltságig megtöltötte a helyet. S mielőtt végleg nyugovóra térne a 3200 vendég, a távolból figyeljük együtt a Royal Pomenade-nak keresztelt sétálóutcán felállított futópadokon futó utasokat, akik egy jótékonysági akció keretén belül, önkéntesen vállalva futják át az Atlanti-Óceánt. Holnap este én következem...
Sokáig vártam arra, hogy a mai szóhasználattal élve, felszálljak egy "cruise" hajóra. Még gimnazista koromban lettem az iparág függője, amikor is a kishazánkban megjelent, számunkra új és addig ismeretlen kábeltévé adók közül a SAT1 műsorra tűzte az amerikai limonádé sorozatot, a Love Boat-t. Minden egyes nap elvarázsolt az a fajta hangulat, ami a hajózást a mai napig jellemzi: az emberek közti tisztelet, jó modor, szeretet és a mindezt körbeölelő elegancia. Természetesen, mint mindennek, ennek a világnak is van számos árnyoldala, de talán így teljes a kép...
Az első, hivatalosan is magam által finanszírozott utat 2009-ben tettem meg a Royal Caribbean egyik zászlóshajóján, s a jelen utazásig eltelt másfél év alatt hatszor voltam vendége a világ eme egyik vezető hajózási vállalatának. Biztosan vannak nívósabb és még elegánsabb társaságok a hét tengeren, de egyelőre bizton élvezhetik bizalmamat eddigi tapasztalataim alapján.
Régi vágyam volt, hogy megpróbálva valamelyest felidézni a '30-as és '40-es évek utazási hangulatát, magam is hajóra szállva tegyem meg az utat az "öreg" kontinens és az "új világ" között. Tudom, s ezt sokan, sokféle képpen megpróbálták már elmagyarázni nekem, a múlt folyamatos kergetése nem feltétlenül hasznos és célravezető, de mit tegyek? Így érzem jól magam a bőrömben...
Úgy döntöttem a tettek mezejére lépek, hiszen sajnos volt már sok példa arra eddigi éveim alapján, hogy nem szabad várni a jobb időkre, mert csak kifutunk belőle, s akkor már hiába bánjuk!
Így kerültem a mai nappal induló Navigator of the Seas fedélzetére, amely délután 17:00-kor, kisebb, fél órás késéssel elhagyta Fort Lauderdale kikötőjét, hogy az Atlanti-Óceánt átszelve, hét nap elteltével befusson Tenerife egyik kikötőjébe. Az indulást a szokásos szertartás vette körül: három-négy órán belül taxikkal, magán gépjárművekkel és buszokkal érkező, közel 3200 utast nyelt el a kissé viseletes hangárszerű építmény, melyben 30-nál is több jegykezelő pult fogadta a vendégeket. Egy laza biztonsági átvizsgálást követően, számtalan sorban, pár perces várakozást követően kerültek sorra a folyamatosan érkezők. A földi személyzet 95%-ban jóval a nyugdíjkorhatáron túli, magában tettrekészséget érző örökifjúból áll. Érdekes látni, ahogyan az utazni vágyók izgatottságát teljes mértékben magukénak tudják, s nyújtanak felejthetetlen pillanatokat. Nem gyorsak, nem is magasan iskolázott a többég, de az ügyfelekért bármire kész nyugdíjasok egyszerűen imádnivalóak!
A hajót már messziről is jól látni, de a fedélzetére lépve nem tudtam eldönteni, hogy ismét egy elegáns szálloda halljában találtam magam, vagy hazatértem egy számomra most már egyre jobban (ki)ismert környezetbe? Akárhogy is, újra két centivel a föld felett éreztem magam, mint ahogy azt éreztem már oly' sokszor, számomra fontos pillanatokban! Pedig másnak lehet, hogy ez "csak" egy utazás... De nem nekem!
Kis szobánkban, a Royal Caribbean budapesti képviseletének figyelmessége várt, most már sokadszorra. Ezek azok a plusz apróságok, amitől "döglik a légy"! Mindez függetlenül attól, hogy sokan párba állítják a befizetett részvételi díjakkal, de szerintem soha nem lehet termézetesnek vagy indokoltnak venni egy-egy efféle "meglepetést". Egyszerűen jól esik, hogy akkor is fontos a személyem, ha éppen nem a pénzt adom ki a kezemből. S ez ma Magyarországon annyira ritka...
Az indulás előtt minden esetben kötelező mentési gyakorlatot tartanak az utasoknak. A részvétel kínos precizitással kötelező és senki nem lóghat meg még ezen a 310 méter hosszú, 15 emeletes monstrumon sem! Addig állnak a kijelölt gyülekezési helyen a jópofáskodó és viccelődő népek, míg mind a 3200 vendég a helyére nem áll, hogy megnézze és -hallgassa mindazt, amit a mi szakmánkban sokan még az újságjukat sem leeresztve tartanak teljesen felesleges bohóckodásnak...
Maga a kihajózás mindig nagy esemény, ezúttal is a legfelső panoráma és napozó fedélzetekre csábította a többséget. Mindenki integet és nevet, készülnek a képek és a hajó, sorazatosan és számunkra váratlanul felharsanó kürtje a szívrohamot hozza az "újoncokra". Lélekbe hatoló az ereje és az energiája!
Időközben kiértünk a nyílt vízre és az enyhén ringatózó, fenséges jármű legfelső emeletén körpanorámát biztosító bárban, a zavartalanul végtelen égen, a horizonton lebukó nap fényében szárnyaló, csodálatosan egész és élettel teli felhőkben gyönyörködöm, miközben a tánczenekar - már meg sem lepődöm - egy híres Doris Day dalt, a Sentimental Journey címűt játsza... Martinis pohárral a kezemben azon tűnődöm: vajon miért nem élhetjük mindannyian ilyen harmóniában az életünk?
